2020. december 9., szerda

 

Dásenka

 

Napok óta érzékelem a zuhanást a gödörbe. Gyanúsan derűs és nyugodt plató-időszakok után következik: mikor elveszik, nem érkezik meg, elakad, nem az jön, nem jön egyáltalán, széthull, nem megy, hiába erőlködsz – ez jelzi a leszédülést a peremről. Kapaszkodnál valamibe, christmas-posztokba, ételreceptekbe, a gyereked örömébe, a macska bundájába, de csak úgy óvatosan, nehogy magaddal rántsd őket is.  

A mai lockdown-bejelentéssel elérkezett egy mélypont, és ez bár nagyon szomorú, de furcsán megnyugtató. Most már biztos, hogy öcséim nem tudják velünk tölteni a karácsonyt, ahogy már szokásunk volt. A kapkodó igyekezet elmúlik, és körül lehet nézni ezen a sötét és nyugodt helyen, felmérni, mi maradt.

Nemrég Mészáros Kriszti mediátor – kihasználva a karanténban töltött időt – csinált egy harminc napos kihívást a facebookon: minden nap egy elgondolkodtató, önvizsgálatra indító kis feladattal. Az egyiknél elakadtam: össze kellett volna foglalni pár pontban, hogyan képzelem el magam 2025-ben. Nem tudtam eldönteni, globálisan kéne-e átgondolnom a témát (ettől visszaborzadtam), vagy merjek egyéni célokat megfogalmazni egy ilyen bizonytalan korban? Jelenleg csak egy nagyon óvatos minimumot mernék remélni: hogy itt leszek még, és nem lesz háború. „A többi? A többi elintéződik magától” – ahogy Petri írta.

 

 Volt egy gyerekkönyvem, egy kiskutyáról szólt, Dásenkáról. Fotók is voltak benne, az egyikre különösen élesen emlékszem. Dásenka ül egy füles fonott kosárban, a kosárfület harapja. A kép alatt felirat: „elég erős vagyok már, hogy felemeljem magam?” Ezen már gyerekként is sokat gondolkodtam: elég erős lesz-e valaha a kutyus, hogy elbírja saját súlyát? Münchhausen báróról egy másik mesekönyvből már tudtam, hogy hazudott, mikor azt mesélte, hogy saját hajánál fogva húzta ki magát a mocsárból (az illusztrációkon a báró ráadásul rizsporos parókát viselt, ezzel duplán igazolva hazug voltát…)

Miért maradtak meg bennem pont ezek a képek? Talán szimbólumok, azokat nagyon bírom. 

Azt hiszem, embernek lenni, maradni pont annyira nehéz, mint megemelni saját magunkat egy kosárban. Gyakorlatilag lehetetlen. Ahogy erősödünk, úgy nő a fenekünk súlya is – és itt nem a hízásra gondolok, hanem a terheinkre, amiből már születéskor ránk aggatódik pár, anélkül, hogy észrevennénk, és aztán csak nehezednek. Mint a salak, rakódik fel a sok mulasztás, meg bűn. Mégis, ha meg se próbáljuk magunkat kihúzni a mocsárból a hajunknál fogva, mi, nyavalyás hazugok, vagy megemelni a kosárban a saját seggünket, akkor passz, maradunk kutyusok. Akikre, végülis nem lehet haragudni, ha teleszarják a kertet, szétrágják a papucsokat, és minden arrajárót megugatnak.

Emberi lényeknek viszont nem szívesen nézzük el ezt a viselkedést.

Valahol itt bukott el az egész civilizáció, nem sikerült ez a művelet, az önfelemelés. Vagy nem elég általánosan. Azért, mert nem próbálkoztunk eleget, vagy eleve lehetetlen? Nem tudni.

A kereszténység azért jó kísérlet volt, és a karácsonyt mindenképp érdemes lesz megünnepelni. Hátha.  

  

2020. október 3., szombat

 

Csallóközi fúziós

Mindkét nagyanyám merőben más konyhát vitt.

Anyám szüleinél meglehetősen puritánul főztek – dédnagyanyám beteges volt, sovány kellett legyen a koszt, a család pedig alkalmazkodott, aztán meg talán meg is szokták, úgy maradt. Gyakran volt leves (habarva), nyúl vagy csirke (saját gazdaságból), főzelék, tészták. Apám meg is jegyezte titokban, hogy Vajkán a lepények jók, de amúgy olyan „diétás” minden – mert apai nagyanyám viszont szakácsnő volt, meg három fia volt, tehát meglehetős dúsan főzött: sok tejföl, sok liszt, sok zsír; a metélt (nálunk csikmák) kilószámra sorjázott a keze alól, mintha gépsorról potyogna; lavórokban állt a hagymás krumplisaláta, dagadoztak a knédlik, mint a dunna, a diótorta rusztikus tömbje tíz tojásból és vajkrémmel készült, düledező vártornyok emelkedtek linzerből, a rétes alatt meg ropogott a karamellizált cukorréteg, mint a tó jege.

Mindkettőt szerettem. Vajkai nagyanyámnál az egyszerű, tiszta ízeket – azt, hogy a kertből frissen felszedett zöldfélékből, vagy a kőkemény, fekete bőrkévé aszalódott szilvákból, vagy a kis, szintén kőkemény kakasból is készülhetett ebéd. Szerettem a tövig lekopott fakanalakat, amiknek már saját ízviláguk volt, és amiket nem cseréltek le. A réteshúzás szigorú szertartásrendjét. A búcsúi lakomákat, ahol viszont kitettek magukért, válogatott cukrászremekek kerültek a hosszú asztalra… Viszont meg kellett enni a nemszeretem dolgokat is – azóta is utálom a káposztás tésztát, és nem kényszerítek gyereket, hogy lenyomjon a torkán olyat, amitől kirázza a hideg.  Apai nagymamám meg mindig azt főzött, amit mi, gyerekek kértünk (ez nem volt épp változatos, de nála jól evett a legkákabélűbb kölyök is) – és más rokonok véleménye sem zavarta, akik elszörnyülködtek azon, hogy szétkentük a krumplifőzeléket az asztalon. „Há’ gyerekek” – rántotta meg dacosan a vállát. Ő csóválná a fejét a salátáim fölött – meg nem enném, kecskének való ez – mondaná.

És itt volt még nagy-nagynénikém, aki számtalan udvarlója egyikéhez sem ment hozzá, inkább karriert csinált – és a főzésnél csak a sütést utálta jobban. (Meg a varrást. Mesélte, egy lovagja azzal üldözte el, hogy ecsetelte neki: „Mariskám, elképzelem a jövőt, milyen szép lesz, ülünk majd otthon a jó meleg szobában, én olvasom az újságot, Maga varrogat…” E ponton pattant fel nénikém és hagyta faképnél. Örökre. Maradt inkább plátóian szerelmes Pierre Bezuhovba, egy életen át.  )

Mivel egyszemélyes háztartást vezetett, babakonyhába illő, pici lábasokban kotyvasztott. Azért neki is voltak titkai, bevált fogásai – a törpefazekakban zamatos, apró, pácolt húsdarabok készültek, a sült krumpli meg aranypénz-vékonyságú és színű, utánozhatatlanul ropogós volt az asztalán. A karácsonyi sütés annyiból állt, hogy háztartási kekszeket lekvárral összeragasztottunk, cukormázzal lecsorgattunk, és színes cukorkát pöttyintettünk a tetejére. Életem első sütése, varázslatos volt. Paradox módon innen eredhet a keksz-sütés és fogyasztás iránti olthatatlan szeretetem.

Ebből a szentháromságból gyúrtam össze a saját, főzésről alkotott elképzelésemet, mígnem jött a férjem, aki igazi állattartó család sarja (nálunk mindenki iparos volt inkább, bár ezen a vidéken egy kis földet, háztájit azért mindenki művelt régebben) . Hozzá kellett szoknom, hogy nála a tészta nem járja, sütire rá se pillant és a hús, az disznóból van. Esetleg marhából. A fasírt köret, a szárnyasok afféle nőknek való kis nassok, a hal pedig? Nos, az olyan halízű. Az étrendpiramis alapja pedig a kolbász.

 Egy szerencse, hogy ő viszont szereti a salátáimat…

 

2020. július 8., szerda

Hűtőmágnes helyett (utazónapló) II. - Cesky Krumlov

Az időmérő szerkezetek  feltalálása előtt  lustán elnyújtózó, hatalmas vadállat volt. Rabul ejtettük és apró darabokra porcióztuk - hogy aztán újra megpróbáljuk összerakni kedvünk szerint. Megzaboláztuk, ketrecbe zártuk. Tűri. Mindene megvan: élelem, kényelem és biztonság. Csak a szabadsága  oda. Amíg egy óvatlan pillanatban nyitva nem marad a ketrec ajtaja, és az Idő bömbölve, tombolva zúdul ki rajta, elsöpörve minden elébe kerülőt. 




A-val Pohádkovo-nak hívjuk Csehországot, legalábbis bizonyos általunk kedvelt, meseszerű részeit. Ha errefelé motorozunk, minden járókelőbe beleképzelem a cseh archetípusokat: a Vakondot, a rajzolt Svejket, Rumcájszot és Mankát, és igen, néha Hurvinyeket.
Ha Pohádkovo tényleg létezik, akkor pedig bizonyára Cesky Krumlov a fővárosa. 




Éjszaka is hallom a minden negyed órát jelző halk harangkondulásokat, amik tizenöt percesre szabdalják az álmaimat.  Kora reggel, egyedül sétálok fel a várba.  A város még nem lendült mozgásba, a kis bábfigurák - Vándorok, Királyok, Vízimanók, Serfőzők és a Bolond -   talán zsinórjukra akasztva szundikálnak a kulisszák mögött: turisták végképp sehol.  A turista invazív faj: ahol megjelenik - bár anyagi virágzást hoz - kiszorítja az igazi életet, elfojtja az őshonos fajtákat. Én is turista vagyok, tehát bűnrészes - mégis szeretnék valamit megtudni az igazi helyről,  kitapintani a díszlet mögött a még élőt, érdemes hát hajnalban próbálkoznom.

A vár falán napóra. Ez nem pontos. Régebben nem számított.

A két külön dombon álló várrészt összekötő árkádokról belátható az egész város - fecskerajok cikáznak a lábam alatt , szédítő boldogság követni őket a szememmel, itt állni/lebegni a város felett a repüléshez (vagy motorozáshoz) fogható élmény. Ilyen korán nincs itt más ember rajtam kívül - csak egy kertész, aki a gyalogút apró kavicsait gereblyézi. Ma az én lépteim az elsők, amik átrajzolják a gereblye szántotta párhuzamosokat.



Sokáig nézem a várárokban élő medvéket. 


A kastélykert barokkos, óriási fákkal és cirádás virágágyásokkal - itt is egyedül vagyok. Abroncsos szoknyát képzelek magamra, így lépkedek a szabályos rózsa- és tiszafa-sorok között. Hajbókolok a többszáz éves fáknak.
Ajándék az ilyen idő: mikor úgy érzed, egy külön neked berendezett színpadon vagy főszereplő (még ha marionett is) - és épp nem tragédiát játszanak.  Hanem valami nagyon finomat és előkelőt, mint például Handel Vízizenéjét. Vagy Purcell "O Solitude, my sweetest choice" -át.

https://www.youtube.com/watch?v=i4QM2uENkE8

A csehek humorában van valami fanyar. A pátoszban önirónia. "A csehek nem háborúznak" - írta Hrabal. "Azt tesszük, amihez a legjobban értünk: kapitulálunk."  A sör teszi, vagy azért lett a nemzeti italuk ez, mert eleve ilyen ez a germán-szláv ötvözet-nép? A sör mindenki számára elérhető, nem ad teret a sznobizmusnak. Békével tölti el az ember szívét.  De azért keserű is.



Nagyon szégyellem, hogy nem néztem meg a Schiele kiállítást. A művész évekig lakott és alkotott itt, végül azért vágták ki a krumlovi polgárok a városból, mert úgymond "erkölcstelen életmódot folytatott".  Az ilyesmit motorosként egyszerűen nem illik kihagyni.
Csak egyféleképpen hozható helyre a mulasztás: ha visszatérünk.




2020. június 8., hétfő

Hűtőmágnes helyett  (utazónapló) 

"Az isteni. Néha egy gyümölcsben. Egy emberi mosolyban. Néha a templomokban is. Mindenen átüt." (Márai)


    Gondolkodom rajta, volt-e már rám épület olyan hatással, mint a késmárki öreg evangélikus templom. Talán a strasbourg-i székesegyház, ami a gótika rémületes, szigorú oldalának megtestesülése, falai között szánalmasan jelentéktelen féregnek érzi magát az ember, akinek csak a bűnei hatalmasok - az előbbivel szemben, aminél több örömet, reményt, befogadó szeretetet sugárzóbb templomban még nem jártam. Mindkét oldal igaz, mindkét Isten-arc igaz lehet, nagy élmény látni őket. 

Bár a késmárki ódon épület kívülről is megragadó - egyenetlen, vakolt fala (rajta a díszítőelem csupán egy egyszerre ősinek és modernnek ható,  ritmikusan körbefutó sorminta), sötét fazsindelyei és barátságos, kerek ablakszemei nem sokat árulnak el belső értékeiről, csupán a koráról - olyan, mint egy sokat megélt, nagyon öreg ember - vagy még inkább asszony - akinek minden hányattatás ellenére sikerült megőriznie a derűjét. 

A szomszédságában magasodik egy újabb templomépület is - igazából először ide vezetett minket túraszervezőnk, R.  és az ő történelem iránti érdeklődése - ugyanis Thököly Imre sírboltja itt található. Súlyos kovácsoltvas kapu őrzi a főhajóból nyíló sírhelyet - mintha a 19-ik század végi békés, törvénytisztelő polgárok (minden tiszteletük mellett) tartottak volna tőle, hogy a fejedelem rebellis szelleme kiszabadul? - töprengek. Odabent kis koszorúk sora körbe a falakon, mindegyiken piros-fehér-zöld szalag . Szlovák idegenvezetőnk meg is jegyzi - sok magyar csoport jön ide, imádkoznak, eléneklik a himnuszt, "a magyarok sokkal nagyobb hazafiak, tanulhatunk tőlük". Nem tudom, jó lenne-e ez nekünk.

Átsétálunk a másik, régi  templomépületbe - az alacsony, jelentéktelen  bejáraton belépve pedig olyan látvány fogad, amire nem számítottunk.
Itt derül ki, hogy a templom teljes egészében fából készült, mint megtudjuk, egyetlen szeg felhasználása nélkül. A barokkos faragványok, festmények és főoltár meleg színekben és óaranyban ragyognak, a mennyezeti freskó (nem tudom, alkalmazható-e itt ez a megnevezés, lehet deszkákból ácsolt alapra freskót festeni?...) a legderűsebb-tavaszi-ég-kékben pompázik, rajta felhők gomolyognak. Mindez egyszerre bizarr, vidám és valahogy pogány. Népmesei. Evangélikusoktól igazán nem ilyenre számítottam, ismerve fehér falú, puritán templombelsőinket.
 Megdöbbenek, mikor rájövök, honnan ismerős még nekem ez a kép, faoszlopokon nyugvó mennyezet: az általam annyira szeretett viking faragások, hosszúházak képe merül fel az agyamban...Hogy lehet ez, hogy kerül ez ide, ebbe a közép-európai kisvárosba? Mintha a derék evangélikusok keresztbe tettek volna két hosszúházat egymáson, ezáltal a metszetben olyan intenzív erőteret hozva létre, aminek a hatása alól nincs ember, aki kivonhatná magát.
Utánaolvasva kiderül, a megérzés nem vezetett tévútra: a templom alaprajza az északi országokban szokásos, egyenlő szárú kereszt-típus. Olyan legenda is él, miszerint svéd tengerészek közreműködtek az építésében - ezért a kerek hajóablakok..."Felfordított hajó"-nak is nevezik sokszor. A fénykorban ezerötszáz ember töltötte meg a  földszinti padokat és a karzatokat, minden irányból a középpont felé fordulva - ahol ma is az eredeti keresztelőmedence látható - valóban olyan érzése lehetett az embernek a padban ülve, mintha együtt evezne a gyülekezet, de ebben a varázslatos alkotmányban mégis mindannyian a középpont felé haladnak. 
Pár hónapja készült "Bárka"-nyakékem

És hogy kerülök ide én?  A hugenotta nevemmel, amit vallási üldöztetések elől menekülve hoztak magukkal és őriztek meg evangélikus őseim, a család Limpár fele - bár közben valahogy magyarok lettünk, végül egy kis országban is kisebbség, újra? Különös.


A covid-járvány miatt országhatárok közé szorul a motoros is - egy kelet-magyarországi túra meghiúsult. A szükségből  kovácsoljunk erényt - így merült fel  helyette a szepességi barangolás ötlete, Késmárk-Lőcse-Bártfa bejárásával. A túra első napján áldoztunk Esőistennek bőségesen, ötkilósra dagadt  vizes bakancsokkal caplattunk be szálláshelyünkre.  Cserébe másnap távolmaradása kegyében részesített bennünket - ettől valahogy minden ember, a szállásadónk, pincérek, járókelők - kedvesnek és mosolygósnak látszott a szombati  a napsütésben.

Ahogy idegenvezetőnk (egy idősebb, kis kerek hölgy)  is - aki bár szépen, szabatosan mesélt az újtemplomról is, ahogy átmentünk a régibe, többé nem tudta leplezni - ez az ő szíve közepe . Szeme sarkából nézte, ahogy nekünk belépve leesett az állunk a látványtól, dícsérte a hely tökéletes akusztikáját, a régi mesterek és a restaurátorok munkáját.
Azt mondta, az épületet nyilván a Jóisten tartja egyben már 303 éve - ha nem lenne ez a műemlék, nagy lenne a nyomorúság Késmárkon. Így meg az egész világ idejár, csodájára.
Igaza lehet: 303 év imáival impregnálni a faanyagot - ennél jobb tartósító módszer nincs. Az épületnek pedig még alapjai sincsenek - Isten van, vagy nincs, legyen bárhogy is - ilyesmire csak a hit képes. 



Eddig a napig nem is tudtam erről a helyről - mennyi minden köt ide pedig. Szeretem hinni, hogy a sors keze lökdösött finoman, véletlenek által - ahogy sokszor teszi.

Volt egy olyan vízióm is, ott a kereszt közepében ülve,  hogy az utolsó ítéletkor az egész épület-bárka könnyedén felemelkedik majd, és - gyülekezettel, képzelt svéd hajósokkal, hívekkel, üldözöttekkel, sírboltból kiszabaduló rebellis fejedelmekkel, derék nyárspolgárokkal, motorosokkal és szlovák idegenvezetőkkel együtt vagy nélkülünk? ... - a talajtól könnyedén elszakadva (hisz alapja nincs), azt a néhány villanyvezeték-horgonyt  elszakítva, az angyalok kórusának hangjára szépen fellebeg az Örök Üdvösségbe. 

Addigis, köszi, Sors, Isten, Valaki! Mutatsz még ilyeneket? Hálás lennék. 

2020. május 21., csütörtök

Az élet kétféle.
Az élet olyan, mint mikor Karpov meg Kaszparov egy gyönyörű diófa sakkasztalkán ébenfa és elefántcsont-figurákat tologat, minden lépést alaposan megfontolva. A háttérben halk Mozart szól. Libériás inasok néha frissítőket szolgálnak fel. Tiszta sor: minden lépésnek előre kiszámítható következménye van - számtalan következmény lehet, de mindegyik kiszámítható . Győzelmedért téged illet a dicsőség, de ha veszítesz, csak magadat okolhatod.
Az élet olyan, mint mikor részeg matrózok egy kocsmában, cinkelt lapokkal snapszeroznak. Gnóm zongorista püföli a foghíjas pianínót. Minden a szerencsén múlik. A végén bezsebelheted az összes zsíros bankót, aprót és pecsétgyűrűt (esetleg aranyfogat) , de az is lehet, hogy széklábat döfnek a szemgödrödbe. És egyikről se te tehetsz.

2020. április 22., szerda



"Feltámadás szele mindig újra
Fúj a földön - fújj hát rajtam át,
Pusztaságom odvaiba fújva
Oszlasd szét a kétely zavarát,
S új Kezdet lesz, ami már kiszáradt:
Hajtasd ki megint a pálmafákat!
Te, aki nem űzted el Tamást sem,
Bár boldog, aki hisz, ha nem is lát,
Ugye megadod, hogy újra lássam
Szép arcod hitető sugarát?
Virraszt velem a türelem,
S könyörög a kétely és a hűség:
Támadj föl már bennem, örök Húsvét! "

(Vas István: A rostirónt letettem - részlet)

2020. április 9., csütörtök



Ady Endre : Ki várni tud

Tartsd magad,
Sors, Élet és Idő szabad
S ki várni érez, várni tud.

Várni tud,
Kinek ön-énje nem hazug
S nem hord össze hetet s havat.

Tartsd magad,
Mert most az a leggazdagabb,
Ki várni érez, várni tud.