Hűtőmágnes helyett  (utazónapló) 

"Az isteni. Néha egy gyümölcsben. Egy emberi mosolyban. Néha a templomokban is. Mindenen átüt." (Márai)

    Gondolkodom rajta, volt-e már rám épület olyan hatással, mint a késmárki öreg evangélikus templom. Talán a strasbourg-i székesegyház, ami a gótika rémületes, szigorú oldalának megtestesülése, falai között szánalmasan jelentéktelen féregnek érzi magát az ember, akinek csak a bűnei hatalmasok - az előbbivel szemben, aminél több örömet, reményt, befogadó szeretetet sugárzóbb templomban még nem jártam. Mindkét oldal igaz, mindkét Isten-arc igaz lehet, nagy élmény látni őket. 

Bár a késmárki ódon épület kívülről is megragadó - egyenetlen, vakolt fala (rajta a díszítőelem csupán egy egyszerre ősinek és modernnek ható,  ritmikusan körbefutó sorminta), sötét fazsindelyei és barátságos, kerek ablakszemei nem sokat árulnak el belső értékeiről, csupán a koráról - olyan, mint egy sokat megélt, nagyon öreg ember - vagy még inkább asszony - akinek minden hányattatás ellenére sikerült megőriznie a derűjét. 

A szomszédságában magasodik egy újabb templomépület is - igazából először ide vezetett minket túraszervezőnk, R.  és az ő történelem iránti érdeklődése - ugyanis Thököly Imre sírboltja itt található. Súlyos kovácsoltvas kapu őrzi a főhajóból nyíló sírhelyet - mintha a 19-ik század végi békés, törvénytisztelő polgárok (minden tiszteletük mellett) tartottak volna tőle, hogy a fejedelem rebellis szelleme kiszabadul? - töprengek. Odabent kis koszorúk sora körbe a falakon, mindegyiken piros-fehér-zöld szalag . Szlovák idegenvezetőnk meg is jegyzi - sok magyar csoport jön ide, imádkoznak, eléneklik a himnuszt, "a magyarok sokkal nagyobb hazafiak, tanulhatunk tőlük". Nem tudom, jó lenne-e ez nekünk.

Átsétálunk a másik, régi  templomépületbe - az alacsony, jelentéktelen  bejáraton belépve pedig olyan látvány fogad, amire nem számítottunk.

Itt derül ki, hogy a templom teljes egészében fából készült, mint megtudjuk, egyetlen szeg felhasználása nélkül. A barokkos faragványok, festmények és főoltár meleg színekben és óaranyban ragyognak, a mennyezeti freskó (nem tudom, alkalmazható-e itt ez a megnevezés, lehet deszkákból ácsolt alapra freskót festeni?...) a legderűsebb-tavaszi-ég-kékben pompázik, rajta felhők gomolyognak. Mindez egyszerre bizarr, vidám és valahogy pogány. Népmesei. Evangélikusoktól igazán nem ilyenre számítottam, ismerve fehér falú, puritán templombelsőinket.

 Megdöbbenek, mikor rájövök, honnan ismerős még nekem ez a kép, faoszlopokon nyugvó mennyezet: az általam annyira szeretett viking faragások, hosszúházak képe merül fel az agyamban...Hogy lehet ez, hogy kerül ez ide, ebbe a közép-európai kisvárosba? Mintha a derék evangélikusok keresztbe tettek volna két hosszúházat egymáson, ezáltal a metszetben olyan intenzív erőteret hozva létre, aminek a hatása alól nincs ember, aki kivonhatná magát.

Utánaolvasva kiderül, a megérzés nem vezetett tévútra: a templom alaprajza az északi országokban szokásos, egyenlő szárú kereszt-típus. Olyan legenda is él, miszerint svéd tengerészek közreműködtek az építésében - ezért a kerek hajóablakok..."Felfordított hajó"-nak is nevezik sokszor. A fénykorban ezerötszáz ember töltötte meg a  földszinti padokat és a karzatokat, minden irányból a középpont felé fordulva - ahol ma is az eredeti keresztelőmedence látható - valóban olyan érzése lehetett az embernek a padban ülve, mintha együtt evezne a gyülekezet, de ebben a varázslatos alkotmányban mégis mindannyian a középpont felé haladnak. 

Pár hónapja készült "Bárka"-nyakékem

És hogy kerülök ide én?  A hugenotta nevemmel, amit vallási üldöztetések elől menekülve hoztak magukkal és őriztek meg evangélikus őseim, a család Limpár fele - bár közben valahogy magyarok lettünk, végül egy kis országban is kisebbség, újra? Különös.

A covid-járvány miatt országhatárok közé szorul a motoros is - egy kelet-magyarországi túra meghiúsult. A szükségből  kovácsoljunk erényt - így merült fel  helyette a szepességi barangolás ötlete, Késmárk-Lőcse-Bártfa bejárásával. A túra első napján áldoztunk Esőistennek bőségesen, ötkilósra dagadt  vizes bakancsokkal caplattunk be szálláshelyünkre.  Cserébe másnap távolmaradása kegyében részesített bennünket - ettől valahogy minden ember, a szállásadónk, pincérek, járókelők - kedvesnek és mosolygósnak látszott a szombati  a napsütésben.

Ahogy idegenvezetőnk (egy idősebb, kis kerek hölgy)  is - aki bár szépen, szabatosan mesélt az újtemplomról is, ahogy átmentünk a régibe, többé nem tudta leplezni - ez az ő szíve közepe . Szeme sarkából nézte, ahogy nekünk belépve leesett az állunk a látványtól, dícsérte a hely tökéletes akusztikáját, a régi mesterek és a restaurátorok munkáját.

Azt mondta, az épületet nyilván a Jóisten tartja egyben már 303 éve - ha nem lenne ez a műemlék, nagy lenne a nyomorúság Késmárkon. Így meg az egész világ idejár, csodájára.

Igaza lehet: 303 év imáival impregnálni a faanyagot - ennél jobb tartósító módszer nincs. Az épületnek pedig még alapjai sincsenek - Isten van, vagy nincs, legyen bárhogy is - ilyesmire csak a hit képes. 

Eddig a napig nem is tudtam erről a helyről - mennyi minden köt ide pedig. Szeretem hinni, hogy a sors keze lökdösött finoman, véletlenek által - ahogy sokszor teszi.

Volt egy olyan vízióm is, ott a kereszt közepében ülve,  hogy az utolsó ítéletkor az egész épület-bárka könnyedén felemelkedik majd, és - gyülekezettel, képzelt svéd hajósokkal, hívekkel, üldözöttekkel, sírboltból kiszabaduló rebellis fejedelmekkel, derék nyárspolgárokkal, motorosokkal és szlovák idegenvezetőkkel együtt vagy nélkülünk? ... - a talajtól könnyedén elszakadva (hisz alapja nincs), azt a néhány villanyvezeték-horgonyt  elszakítva, az angyalok kórusának hangjára szépen fellebeg az Örök Üdvösségbe. 

Addigis, köszi, Sors, Isten, Valaki! Mutatsz még ilyeneket? Hálás lennék.