Az időmérő szerkezetek feltalálása előtt lustán elnyújtózó, hatalmas vadállat volt. Rabul ejtettük és apró darabokra porcióztuk - hogy aztán újra megpróbáljuk összerakni kedvünk szerint. Megzaboláztuk, ketrecbe zártuk. Tűri. Mindene megvan: élelem, kényelem és biztonság. Csak a szabadsága oda. Amíg egy óvatlan pillanatban nyitva nem marad a ketrec ajtaja, és az Idő bömbölve, tombolva zúdul ki rajta, elsöpörve minden elébe kerülőt.
A-val Pohádkovo-nak hívjuk Csehországot, legalábbis bizonyos általunk kedvelt, meseszerű részeit. Ha errefelé motorozunk, minden járókelőbe beleképzelem a cseh archetípusokat: a Vakondot, a rajzolt Svejket, Rumcájszot és Mankát, és igen, néha Hurvinyeket.
Ha Pohádkovo tényleg létezik, akkor pedig bizonyára Cesky Krumlov a fővárosa.
Éjszaka is hallom a minden negyed órát jelző halk harangkondulásokat, amik tizenöt percesre szabdalják az álmaimat. Kora reggel, egyedül sétálok fel a várba. A város még nem lendült mozgásba, a kis bábfigurák - Vándorok, Királyok, Vízimanók, Serfőzők és a Bolond - talán zsinórjukra akasztva szundikálnak a kulisszák mögött: turisták végképp sehol. A turista invazív faj: ahol megjelenik - bár anyagi virágzást hoz - kiszorítja az igazi életet, elfojtja az őshonos fajtákat. Én is turista vagyok, tehát bűnrészes - mégis szeretnék valamit megtudni az igazi helyről, kitapintani a díszlet mögött a még élőt, érdemes hát hajnalban próbálkoznom.
A vár falán napóra. Ez nem pontos. Régebben nem számított.
A két külön dombon álló várrészt összekötő árkádokról belátható az egész város - fecskerajok cikáznak a lábam alatt , szédítő boldogság követni őket a szememmel, itt állni/lebegni a város felett a repüléshez (vagy motorozáshoz) fogható élmény. Ilyen korán nincs itt más ember rajtam kívül - csak egy kertész, aki a gyalogút apró kavicsait gereblyézi. Ma az én lépteim az elsők, amik átrajzolják a gereblye szántotta párhuzamosokat.
Sokáig nézem a várárokban élő medvéket.
A kastélykert barokkos, óriási fákkal és cirádás virágágyásokkal - itt is egyedül vagyok. Abroncsos szoknyát képzelek magamra, így lépkedek a szabályos rózsa- és tiszafa-sorok között. Hajbókolok a többszáz éves fáknak.
Ajándék az ilyen idő: mikor úgy érzed, egy külön neked berendezett színpadon vagy főszereplő (még ha marionett is) - és épp nem tragédiát játszanak. Hanem valami nagyon finomat és előkelőt, mint például Handel Vízizenéjét. Vagy Purcell "O Solitude, my sweetest choice" -át.
https://www.youtube.com/watch?v=i4QM2uENkE8
A csehek humorában van valami fanyar. A pátoszban önirónia. "A csehek nem háborúznak" - írta Hrabal. "Azt tesszük, amihez a legjobban értünk: kapitulálunk." A sör teszi, vagy azért lett a nemzeti italuk ez, mert eleve ilyen ez a germán-szláv ötvözet-nép? A sör mindenki számára elérhető, nem ad teret a sznobizmusnak. Békével tölti el az ember szívét. De azért keserű is.
Nagyon szégyellem, hogy nem néztem meg a Schiele kiállítást. A művész évekig lakott és alkotott itt, végül azért vágták ki a krumlovi polgárok a városból, mert úgymond "erkölcstelen életmódot folytatott". Az ilyesmit motorosként egyszerűen nem illik kihagyni.
Csak egyféleképpen hozható helyre a mulasztás: ha visszatérünk.
