Csallóközi fúziós

Mindkét nagyanyám merőben más konyhát vitt.

Anyám szüleinél meglehetősen puritánul főztek – dédnagyanyám beteges volt, sovány kellett legyen a koszt, a család pedig alkalmazkodott, aztán meg talán meg is szokták, úgy maradt. Gyakran volt leves (habarva), nyúl vagy csirke (saját gazdaságból), főzelék, tészták. Apám meg is jegyezte titokban, hogy Vajkán a lepények jók, de amúgy olyan „diétás” minden – mert apai nagyanyám viszont szakácsnő volt, meg három fia volt, tehát meglehetős dúsan főzött: sok tejföl, sok liszt, sok zsír; a metélt (nálunk csikmák) kilószámra sorjázott a keze alól, mintha gépsorról potyogna; lavórokban állt a hagymás krumplisaláta, dagadoztak a knédlik, mint a dunna, a diótorta rusztikus tömbje tíz tojásból és vajkrémmel készült, düledező vártornyok emelkedtek linzerből, a rétes alatt meg ropogott a karamellizált cukorréteg, mint a tó jege.

Mindkettőt szerettem. Vajkai nagyanyámnál az egyszerű, tiszta ízeket – azt, hogy a kertből frissen felszedett zöldfélékből, vagy a kőkemény, fekete bőrkévé aszalódott szilvákból, vagy a kis, szintén kőkemény kakasból is készülhetett ebéd. Szerettem a tövig lekopott fakanalakat, amiknek már saját ízviláguk volt, és amiket nem cseréltek le. A réteshúzás szigorú szertartásrendjét. A búcsúi lakomákat, ahol viszont kitettek magukért, válogatott cukrászremekek kerültek a hosszú asztalra… Viszont meg kellett enni a nemszeretem dolgokat is – azóta is utálom a káposztás tésztát, és nem kényszerítek gyereket, hogy lenyomjon a torkán olyat, amitől kirázza a hideg.  Apai nagymamám meg mindig azt főzött, amit mi, gyerekek kértünk (ez nem volt épp változatos, de nála jól evett a legkákabélűbb kölyök is) – és más rokonok véleménye sem zavarta, akik elszörnyülködtek azon, hogy szétkentük a krumplifőzeléket az asztalon. „Há’ gyerekek” – rántotta meg dacosan a vállát. Ő csóválná a fejét a salátáim fölött – meg nem enném, kecskének való ez – mondaná.

És itt volt még nagy-nagynénikém, aki számtalan udvarlója egyikéhez sem ment hozzá, inkább karriert csinált – és a főzésnél csak a sütést utálta jobban. (Meg a varrást. Mesélte, egy lovagja azzal üldözte el, hogy ecsetelte neki: „Mariskám, elképzelem a jövőt, milyen szép lesz, ülünk majd otthon a jó meleg szobában, én olvasom az újságot, Maga varrogat…” E ponton pattant fel nénikém és hagyta faképnél. Örökre. Maradt inkább plátóian szerelmes Pierre Bezuhovba, egy életen át.  )

Mivel egyszemélyes háztartást vezetett, babakonyhába illő, pici lábasokban kotyvasztott. Azért neki is voltak titkai, bevált fogásai – a törpefazekakban zamatos, apró, pácolt húsdarabok készültek, a sült krumpli meg aranypénz-vékonyságú és színű, utánozhatatlanul ropogós volt az asztalán. A karácsonyi sütés annyiból állt, hogy háztartási kekszeket lekvárral összeragasztottunk, cukormázzal lecsorgattunk, és színes cukorkát pöttyintettünk a tetejére. Életem első sütése, varázslatos volt. Paradox módon innen eredhet a keksz-sütés és fogyasztás iránti olthatatlan szeretetem.

Ebből a szentháromságból gyúrtam össze a saját, főzésről alkotott elképzelésemet, mígnem jött a férjem, aki igazi állattartó család sarja (nálunk mindenki iparos volt inkább, bár ezen a vidéken egy kis földet, háztájit azért mindenki művelt régebben) . Hozzá kellett szoknom, hogy nála a tészta nem járja, sütire rá se pillant és a hús, az disznóból van. Esetleg marhából. A fasírt köret, a szárnyasok afféle nőknek való kis nassok, a hal pedig? Nos, az olyan halízű. Az étrendpiramis alapja pedig a kolbász.

 Egy szerencse, hogy ő viszont szereti a salátáimat…