Dásenka

 

Napok óta érzékelem a zuhanást a gödörbe. Gyanúsan derűs és nyugodt plató-időszakok után következik: mikor elveszik, nem érkezik meg, elakad, nem az jön, nem jön egyáltalán, széthull, nem megy, hiába erőlködsz – ez jelzi a leszédülést a peremről. Kapaszkodnál valamibe, christmas-posztokba, ételreceptekbe, a gyereked örömébe, a macska bundájába, de csak úgy óvatosan, nehogy magaddal rántsd őket is.  

A mai lockdown-bejelentéssel elérkezett egy mélypont, és ez bár nagyon szomorú, de furcsán megnyugtató. Most már biztos, hogy öcséim nem tudják velünk tölteni a karácsonyt, ahogy már szokásunk volt. A kapkodó igyekezet elmúlik, és körül lehet nézni ezen a sötét és nyugodt helyen, felmérni, mi maradt.

Nemrég Mészáros Kriszti mediátor – kihasználva a karanténban töltött időt – csinált egy harminc napos kihívást a facebookon: minden nap egy elgondolkodtató, önvizsgálatra indító kis feladattal. Az egyiknél elakadtam: össze kellett volna foglalni pár pontban, hogyan képzelem el magam 2025-ben. Nem tudtam eldönteni, globálisan kéne-e átgondolnom a témát (ettől visszaborzadtam), vagy merjek egyéni célokat megfogalmazni egy ilyen bizonytalan korban? Jelenleg csak egy nagyon óvatos minimumot mernék remélni: hogy itt leszek még, és nem lesz háború. „A többi? A többi elintéződik magától” – ahogy Petri írta.

 

 Volt egy gyerekkönyvem, egy kiskutyáról szólt, Dásenkáról. Fotók is voltak benne, az egyikre különösen élesen emlékszem. Dásenka ül egy füles fonott kosárban, a kosárfület harapja. A kép alatt felirat: „elég erős vagyok már, hogy felemeljem magam?” Ezen már gyerekként is sokat gondolkodtam: elég erős lesz-e valaha a kutyus, hogy elbírja saját súlyát? Münchhausen báróról egy másik mesekönyvből már tudtam, hogy hazudott, mikor azt mesélte, hogy saját hajánál fogva húzta ki magát a mocsárból (az illusztrációkon a báró ráadásul rizsporos parókát viselt, ezzel duplán igazolva hazug voltát…)

Miért maradtak meg bennem pont ezek a képek? Talán szimbólumok, azokat nagyon bírom. 

Azt hiszem, embernek lenni, maradni pont annyira nehéz, mint megemelni saját magunkat egy kosárban. Gyakorlatilag lehetetlen. Ahogy erősödünk, úgy nő a fenekünk súlya is – és itt nem a hízásra gondolok, hanem a terheinkre, amiből már születéskor ránk aggatódik pár, anélkül, hogy észrevennénk, és aztán csak nehezednek. Mint a salak, rakódik fel a sok mulasztás, meg bűn. Mégis, ha meg se próbáljuk magunkat kihúzni a mocsárból a hajunknál fogva, mi, nyavalyás hazugok, vagy megemelni a kosárban a saját seggünket, akkor passz, maradunk kutyusok. Akikre, végülis nem lehet haragudni, ha teleszarják a kertet, szétrágják a papucsokat, és minden arrajárót megugatnak.

Emberi lényeknek viszont nem szívesen nézzük el ezt a viselkedést.

Valahol itt bukott el az egész civilizáció, nem sikerült ez a művelet, az önfelemelés. Vagy nem elég általánosan. Azért, mert nem próbálkoztunk eleget, vagy eleve lehetetlen? Nem tudni.

A kereszténység azért jó kísérlet volt, és a karácsonyt mindenképp érdemes lesz megünnepelni. Hátha.