Vajkáról kell írnom megint.

Halottaim is odakötnek, halottak napja pedig közel; így jelentkeznek, talán ők súgják, írjak. Bizonyos értelemben a falu is haldoklik, de csak számomra: hisz talán több lakosa van, mint valaha, idillikusan zöldell ma is. 

Nemrég mikor ott jártam, kiszállva az autóból az első ember, akivel találkoztam, egy bicikliző, középkorú asszony volt, mosolygott és "dobrí gyeny"-t köszönt. Hangos "jónapot"-omra mintha kicsit meghökkent volna, vagy csak képzeltem? Ahogy távolodott, láttam, hogy kék sportdzsekijének hátán nagy "SLOVENSKO"-felirat virít. Muszáj volt nevetnem ezen a fricskán, hát ki üzen itt nekem, ezzel a felirattal?...

Fülelek a temető mögötti hangokra: a gyerekzsivaly is szlovák már, de a gyerekek éppolyanok, mint én voltam, jól van ez így is, hisz vidámak, egészségesek a gyerekek és nincs háború. Minden változik – mondhatnám, minden múlandó, fáj, vagy nem fáj. De Vajka ezer éven át őrzött egy életformát, ami most tűnik el.

A vízierőművel kezdődött, ami levágta a falut a Csallóközről, kivéreztette, aztán mesterséges artériákkal Pozsonyhoz kötözte? Vagy már Trianonnal, az örökös oda-vissza cibálással, szétszabdalással, kitelepítésekkel és meghurcolással helyrehozhatatlanul elszakadt valami? Az ötvenes évektől hivatalosan is jövőkép nélküli, fejlődésképtelen településsé nyilvánították Vajkát, és nem adtak ki több építkezési engedélyt.

Nem tudom, alakulhatott-e volna másképp; kevésbé viszontagságos történelmű helyekről, az egész nyugati világból kihal ez a régifajta élet, nyomtalanul tűnik el a hagyomány, megszakad valami. Hogy jobb volt-e, vagy rosszabb ez az élet, mint az új,  nem tudom – de más, nehezebb volt, és valóságosabb, súlyosabb.  Nagyszüleim már nem érték meg ezt a megsemmisülést, ott maradtak a múltban, immár örökre, vagy, ahogy ők hitték: a feltámadásig. Talán magamnak bizonygatom, amíg élek, hogy megmarad mégis nemesi múltú, beszédes nevű falum – egykoron város, erődítmény, - a fejemben mindenképp, tartozom neki, magamnak, hogy meséljek. Nekem drága, másnak értéktelen, porlepte személyes kacatok. Aki unja, nem olvassa úgysem el. 

Triciklik

Az egyik piros műbőr üléses, zöld, gyári modell. A másikat zseniális kézügyességű nagyapám hegesztette össze vascsövekből, sötétpirosra festette, a régi babakocsi kerekeit szerelte rá. Ez sokkal jobban megy, mint a zöld, annak kis vacak kereke van, gyakran megakad a járda betonlapjainak kétméterenként ismétlődő réseiben, veszekszünk is érte néha. Ütemes zöttyenések közepette teperünk az unokatesómmal Teri nénihez, akinek vidám tacskó kutyája van és mindig enni ad nekünk. Tátogunk előtte állva, és ő felváltva lapátolja szánkba a krumplisalátát, húsfalatokat. Jót nevet ezen, „mint a kismadarak” – mondja.  Egyetlen utca az élet, ilyen nénikkel szegélyezve.  Tekerünk a járdán ketten, senki sem kell, hogy vigyázzon ránk, mert itt mindenki ránk vigyáz, láthatatlanul.

Harangok

Pár év, és lecseréljük a háromkerekűeket dögnehéz orosz biciklikre, ezeket nehéz elindítani, de ha egyszer sikerült, már viszi őket a lendület, akkor megállni nehéz. Mindjárt tizenkét óra, nagymama szól, hogy ideje menni. Két irány van csak: templom, vagy temető – mi most felfelé megyünk,  Bözsi nénihez, aki épp a templommal szemben lakik. Már látjuk is , a kapuban áll,  hozza a kulccsomót.

Felmászunk a falépcsőn a kórusba, ahova általában csak a férfiaknak engedélyezett ( vagy illendő), vasárnaponként . Mise után úgy ereszkednek le onnan, kalapban, a legjobb ruhájukban, mint a mennyekből. Van egy, hosszúszárú csizmában, fehér ingben, ő a legszebb bácsi. De nagyapám kifogástalan eleganciája is büszkeséggel tölt el.  Szeretem nézni őket ilyenkor, ahogy csoportba gyűlnek és beszélgetnek.

De mi most még magasabbra mászunk, a harangokhoz.

 Megengedik, hogy mi harangozzunk (közben nagyanyám otthon a konyhában keresztet vet, összekulcsolja kezét a köténye fölött és valamit imádkozik, amit sose tudtam megjegyezni). Addig húzzuk a kötelet, míg félre nem ver. A ritmikus bimbamozás komikusan összekavarodik egy idő után, dadogni kezd, botladozni. Ilyenkor kell abbahagyni. Három harang van: a közepes, amit délben húzunk – úgy hisszük, az egész világon értünk húzzák, Nándorfehérvárért, és úgy is van, csak esetleg nem tudnak róla -  a kis lélekharang, amit csak akkor lehet, ha valaki meghalt. És van egy nagy, amit nem szabad sose, mert leszakadhat – mondja Bözsi néni, és én elképzelem a kis harangot (innen nem látni, egy réteg mennyezet van még közöttünk, amin keresztül csak a kötelek lógnak le – szépnek, ezüst színűnek képzelem,  ártatlannak, nem tehet róla, hogy mindig fájdalmat okoz;) , mi lenne, ha mégis meghúznám, vajon meg kellene halni valakinek? És a nagy, néma harang, milyen különös, ő a legnagyobb, mégis némaságra van kárhoztatva.  Ha megszólaltathatnám, csak egyszer…Aztán elszaladnék, felőlem dőljön össze a templomtorony.

Nagyanyám gyakran jár a templomot díszíteni, a sekrestyébe rendezkedni ,  elkísérhetem ilyenkor. A virágokat kell vázába rendezni, ezt én is csinálhatom, nagyon szeretem a tökéletes geometriájú, friss dáliákat , a kertünkből szárrmaznak: a fehér, kerekfejűeket meg a piros, lándzsás szirmúakat,  a kútból húzott friss vizet, meg hogy rámbízzák ezt a felnőttes feladatot. Mintha beavatott kellékes, a rendező segédje lehetnék egy színházban, amiben a közönség is én vagyok. A misén mindig a dáliákat nézem, és valahogy teljesen mások, mint mikor rendezgettem őket. Ahogy a babaarcú szentek is mások ilyenkor az oltárokon, mint mikor civilben jártam itt és kíváncsian belestem mögéjük. Megbizonyosodtam, hogy hátulról is szépen ki vannak faragva. Szűz Mária mögé is belestem, az ő oltára volt a kedvencem, mert egy meghitt kis barlangot építettek neki, ami mintha kis kerttel lett volna körülvéve; ez mégiscsak jobb hely, mint Szent Antalé, aki – bár előkelőbb poszton - egész nap egy kis polcon álldogál a magasban, kezében a kisdeddel, nyaktörő mutatvány. Sajnáltam szegényt.  Ennél még Kis Szent Teréz helye is jobb, aki a szószék alatti zugban mereng valami emelvényen, csodaszép rózsacsokorral kecses kezében. (Nagynénikém kedvenc szentje volt ő, meggyőződése volt, egyszer neki köszönhette, hogy meglett a pénztárcája. Hittem is, nem is, mikor erről beszélt, később titokban mulattam rajta, elképzeltem, hogy a szent a fekete-fehér karmelita ornátusában a várost járja és mindenhová bekukkant a tárcát keresve – ma már csak irigylem nénémtől a kicsi dolgoknak ezt a kedves szentjét, az ő barátnőjét. Ha hitt benne, tényleg segített is – és mivel segített, hitt benne. )

A ministránsfiúkat is lehet bámulni a mise alatt - úgy állnak a plébános úr mellett, mint fehér inges orgonasípok. Nagyanyám mosolyog is, hogy ugye szép gyerek ez a Pisti vagy akárki, én meg a kedvéért szintén hamiskásan mosolygok és bámulom a Pistit (vagy akárkit), aki tényleg szép, mint egy napbarnított angyal, de tulajdonképpen csak nagyanyám kedvéért bámulom , hagyománytiszteletből, mert én a kicsit csúnya és veszélyes fiúkat szeretem már akkor is. Pistiben egy az érdekes: mivel ő a rangidős orgonasíp, rázhatja úrfelmutatáskor a csengőt, amihez erő szükségeltetik, és ilyenkor vigyorog. Lehet, hogy ő is szívesen meghúzná a nagyharang kötelét? De hiába, túl szép nekem.

 

A sámli

Házunknak pici előszobája volt – extrája csak egy, a telefon. Mivel nagynénikém postafőnök volt, a faluban ő kaphatott először készüléket, cserébe ügyeletet vállalt, és a szürke, gömbölyded telefon a köz rendelkezésére állt. Nagyon magasan volt, egy kis polcon – megkérdeztem egyszer, miért van ebben a házban minden olyan magasan, a törölközőtartó, a mosdó felett a tükör – az ember csak a feje búbját látta benne mindig -, meg ez a polc is. Azt mondták, azért, mert a papa magas volt, és odaszerelt mindent, az égbe.) Így hát ha tárcsázni akart az ember, fel kellett állnia a kissámlira, ami szintén az előszoba állandó berendezésének részét képezte. Gyakran láthatott itt az ember sámlin álldogáló asszonyokat, akik félrecsúszott fejkendőben szorítják fülükhöz a kagylót. A kissámli ilyenkor szolgálatban volt, egyébként meg ő volt az egyik legjobb játékunk – mivel fehér zománcfestékkel volt bemázolva, fejtetőre állítva pompásan csúszott a szőnyegen – hajó volt, busz, autó, amit csak akartunk. Oldalára fordítva postahivatal kiadónyílással, vagy babaház. Rendes állapotában, lábon állva meg épp akkora, hogy két gyerek is elférjen rajta, kezében lekváros kenyérrel. Boldog egy sámli lehetett. Vagy én voltam az.

A tükör

Szép, berakásos, naivan klasszicizáló, keményfa keretű nagy tükör – déd, talán még üknagyszüleimé volt. Mikor gyerek voltam, a padláson állt – néha ott táboroztunk, mi gyerekek, a titokzatos légkör kedvéért feledve a port és a hőséget. Felvittünk pár régi pokrócot, és főhadiszállást építettünk, az egyik fala a a nagy faláda volt, amit kitelepítéskor ácsoltak össze a cókmóknak, aztán mégse kellett, ittfelejtődtünk - de azért meghagyták, biztonság kedvéért ; a másik fala a tükör. Aztán egyszer lehoztuk onnan valahogy, de apám nem engedte, hogy hazavigyem, hátha szú van benne. Ott maradt hát a kisszobában. Régen a tisztaszoba berendezéséhez tartozhatott, gondolom, valami sifonér tetején állt. Egy leheletnyi foglyulejtett fény-rétegben még őrzi dédszüleim arcát, úgy képzelem. Dédapámét, aki tekintélyes bajsza állapotát ellenőrizhette benne, épp csak rápillantva. Dédanyámét. Milyen lehetett fiatalon, volt valaha vidám és boldog, nézegette-e, illegette-e magát előtte mosolyogva? Két kisfia, akiket egymás után temetett el, vajon felágaskodott a sifonérhoz, hogy a tükörbe grimaszokat vágjon? Ők is visszaintegetnek nekem, ha a tükörbe nézek, örök kisfiúk?  Járványok vitték el őket, és utánuk még egy babát. Dédanyám sosem heverte ki, „onnantól csak halni készült”.

 

 Varrónő volt – bármilyen ruhadarabot el tudott készíteni, minden szabást le tudott másolni, csak egy pillantást kellett vetnie a ruhára.A temetés előtti éjszakán nem aludt, felszabott egy szép abroszt, hogy matrózruhát varrjon koporsóban fekvő fiának. Csak ezt az egyet ne kelljen soha átélned, lányom, csak ezt az egyet ne – mondta nagyanyámnak, jóval később. Tőle tudom ezt a történetet. 

 

Ezt a dédanyámat én már nem ismertem, de apám félt tőle, tudom. Abból gondolom, viccesen azt mondta egyszer, szerinte boszorkány volt. De hiszem, csak azért mondta, mert nem ismerte a történetét – ha ismeri, lehet, azt mondja, szent volt.( Ennyi szenvedés megszentel. De nehéz is lehet a szentekkel élni, nehezebb, mint a boszorkányokkal. ) A történeteket az asszonyok, férfiak is egymás közt beszélték. A két világ pedig ritkán keveredett össze.

Dédapámnak is van pedig ide kapcsolódó története, ezt pedig nénikémtől, nagyanyám nővérétől tudom, de csak azért, mert ő élte át, sőt, egyetlen tanúja volt. 

Ketten maradtak életben a testvérek közül, nagyanyám és ő. Akkoriban – és ez nem a régmúlt, csupán két generációt kell visszamennünk az időben - , oltások, gyógyszerek híján, egyáltalán nem volt biztos, hogy a gyerekek nagyobb része megéri a felnőttkort. A temető közepén, mintegy a felnőtt-sírok ölelésében, számos szívszorítóan kicsi sírhant emlékeztet erre - gyerekként kötelességünknek éreztük, hogy ezeket is meglocsoljuk - mindig volt rajtuk virág. 

Nénikém is súlyos beteg lett egyszer, élet-halál között lebegett, félig önkívületben, fekete kígyókkal teli lázálomban -  mikor dédapám a virrasztásból felegyenesedett az ágya mellett, és ez a mélyen vallásos és istenfélő ember akkor öklét rázva az ég felé elbődült: hát ezt is elveszed, ezt is?

És visszaadta neki az Isten.

A tükör pedig most itt áll a komódon, nálam, és mesél. Kissé torzít, vigyázz - figyelmeztetett Ilonka néném, mikor elhoztam - és így lehet, az emlékeim is torzítanak, mivel az én szememben tükröződnek csak - bocsáttassék hát meg nekem gyarló pontatlanságom.

2021, október 31, Dunaszerdahely