Vajkáról kell írnom megint.

Halottaim is odakötnek, halottak napja pedig közel; így jelentkeznek, talán ők súgják, írjak. Bizonyos értelemben a falu is haldoklik, de csak számomra: hisz talán több lakosa van, mint valaha, idillikusan zöldell ma is. 

Nemrég mikor ott jártam, kiszállva az autóból az első ember, akivel találkoztam, egy bicikliző, középkorú asszony volt, mosolygott és "dobrí gyeny"-t köszönt. Hangos "jónapot"-omra mintha kicsit meghökkent volna, vagy csak képzeltem? Ahogy távolodott, láttam, hogy kék sportdzsekijének hátán nagy "SLOVENSKO"-felirat virít. Muszáj volt nevetnem ezen a fricskán, hát ki üzen itt nekem, ezzel a felirattal?...

Fülelek a temető mögötti hangokra: a gyerekzsivaly is szlovák már, de a gyerekek éppolyanok, mint én voltam, jól van ez így is, hisz vidámak, egészségesek a gyerekek és nincs háború. Minden változik – mondhatnám, minden múlandó, fáj, vagy nem fáj. De Vajka ezer éven át őrzött egy életformát, ami most tűnik el.

A vízierőművel kezdődött, ami levágta a falut a Csallóközről, kivéreztette, aztán mesterséges artériákkal Pozsonyhoz kötözte? Vagy már Trianonnal, az örökös oda-vissza cibálással, szétszabdalással, kitelepítésekkel és meghurcolással helyrehozhatatlanul elszakadt valami? Az ötvenes évektől hivatalosan is jövőkép nélküli, fejlődésképtelen településsé nyilvánították Vajkát, és nem adtak ki több építkezési engedélyt.

Nem tudom, alakulhatott-e volna másképp; kevésbé viszontagságos történelmű helyekről, az egész nyugati világból kihal ez a régifajta élet, nyomtalanul tűnik el a hagyomány, megszakad valami. Hogy jobb volt-e, vagy rosszabb ez az élet, mint az új,  nem tudom – de más, nehezebb volt, és valóságosabb, súlyosabb.  Nagyszüleim már nem érték meg ezt a megsemmisülést, ott maradtak a múltban, immár örökre, vagy, ahogy ők hitték: a feltámadásig. Talán magamnak bizonygatom, amíg élek, hogy megmarad mégis nemesi múltú, beszédes nevű falum – egykoron város, erődítmény, - a fejemben mindenképp, tartozom neki, magamnak, hogy meséljek. Nekem drága, másnak értéktelen, porlepte személyes kacatok. Aki unja, nem olvassa úgysem el. 

Triciklik

Az egyik piros műbőr üléses, zöld, gyári modell. A másikat zseniális kézügyességű nagyapám hegesztette össze vascsövekből, sötétpirosra festette, a régi babakocsi kerekeit szerelte rá. Ez sokkal jobban megy, mint a zöld, annak kis vacak kereke van, gyakran megakad a járda betonlapjainak kétméterenként ismétlődő réseiben, veszekszünk is érte néha. Ütemes zöttyenések közepette teperünk az unokatesómmal Teri nénihez, akinek vidám tacskó kutyája van és mindig enni ad nekünk. Tátogunk előtte állva, és ő felváltva lapátolja szánkba a krumplisalátát, húsfalatokat. Jót nevet ezen, „mint a kismadarak” – mondja.  Egyetlen utca az élet, ilyen nénikkel szegélyezve.  Tekerünk a járdán ketten, senki sem kell, hogy vigyázzon ránk, mert itt mindenki ránk vigyáz, láthatatlanul.

Harangok

Pár év, és lecseréljük a háromkerekűeket dögnehéz orosz biciklikre, ezeket nehéz elindítani, de ha egyszer sikerült, már viszi őket a lendület, akkor megállni nehéz. Mindjárt tizenkét óra, nagymama szól, hogy ideje menni. Két irány van csak: templom, vagy temető – mi most felfelé megyünk,  Bözsi nénihez, aki épp a templommal szemben lakik. Már látjuk is , a kapuban áll,  hozza a kulccsomót.

Felmászunk a falépcsőn a kórusba, ahova általában csak a férfiaknak engedélyezett ( vagy illendő), vasárnaponként . Mise után úgy ereszkednek le onnan, kalapban, a legjobb ruhájukban, mint a mennyekből. Van egy, hosszúszárú csizmában, fehér ingben, ő a legszebb bácsi. De nagyapám kifogástalan eleganciája is büszkeséggel tölt el.  Szeretem nézni őket ilyenkor, ahogy csoportba gyűlnek és beszélgetnek.

De mi most még magasabbra mászunk, a harangokhoz.

 Megengedik, hogy mi harangozzunk (közben nagyanyám otthon a konyhában keresztet vet, összekulcsolja kezét a köténye fölött és valamit imádkozik, amit sose tudtam megjegyezni). Addig húzzuk a kötelet, míg félre nem ver. A ritmikus bimbamozás komikusan összekavarodik egy idő után, dadogni kezd, botladozni. Ilyenkor kell abbahagyni. Három harang van: a közepes, amit délben húzunk – úgy hisszük, az egész világon értünk húzzák, Nándorfehérvárért, és úgy is van, csak esetleg nem tudnak róla -  a kis lélekharang, amit csak akkor lehet, ha valaki meghalt. És van egy nagy, amit nem szabad sose, mert leszakadhat – mondja Bözsi néni, és én elképzelem a kis harangot (innen nem látni, egy réteg mennyezet van még közöttünk, amin keresztül csak a kötelek lógnak le – szépnek, ezüst színűnek képzelem,  ártatlannak, nem tehet róla, hogy mindig fájdalmat okoz;) , mi lenne, ha mégis meghúznám, vajon meg kellene halni valakinek? És a nagy, néma harang, milyen különös, ő a legnagyobb, mégis némaságra van kárhoztatva.  Ha megszólaltathatnám, csak egyszer…Aztán elszaladnék, felőlem dőljön össze a templomtorony.

Nagyanyám gyakran jár a templomot díszíteni, a sekrestyébe rendezkedni ,  elkísérhetem ilyenkor. A virágokat kell vázába rendezni, ezt én is csinálhatom, nagyon szeretem a tökéletes geometriájú, friss dáliákat , a kertünkből szárrmaznak: a fehér, kerekfejűeket meg a piros, lándzsás szirmúakat,  a kútból húzott friss vizet, meg hogy rámbízzák ezt a felnőttes feladatot. Mintha beavatott kellékes, a rendező segédje lehetnék egy színházban, amiben a közönség is én vagyok. A misén mindig a dáliákat nézem, és valahogy teljesen mások, mint mikor rendezgettem őket. Ahogy a babaarcú szentek is mások ilyenkor az oltárokon, mint mikor civilben jártam itt és kíváncsian belestem mögéjük. Megbizonyosodtam, hogy hátulról is szépen ki vannak faragva. Szűz Mária mögé is belestem, az ő oltára volt a kedvencem, mert egy meghitt kis barlangot építettek neki, ami mintha kis kerttel lett volna körülvéve; ez mégiscsak jobb hely, mint Szent Antalé, aki – bár előkelőbb poszton - egész nap egy kis polcon álldogál a magasban, kezében a kisdeddel, nyaktörő mutatvány. Sajnáltam szegényt.  Ennél még Kis Szent Teréz helye is jobb, aki a szószék alatti zugban mereng valami emelvényen, csodaszép rózsacsokorral kecses kezében. (Nagynénikém kedvenc szentje volt ő, meggyőződése volt, egyszer neki köszönhette, hogy meglett a pénztárcája. Hittem is, nem is, mikor erről beszélt, később titokban mulattam rajta, elképzeltem, hogy a szent a fekete-fehér karmelita ornátusában a várost járja és mindenhová bekukkant a tárcát keresve – ma már csak irigylem nénémtől a kicsi dolgoknak ezt a kedves szentjét, az ő barátnőjét. Ha hitt benne, tényleg segített is – és mivel segített, hitt benne. )

A ministránsfiúkat is lehet bámulni a mise alatt - úgy állnak a plébános úr mellett, mint fehér inges orgonasípok. Nagyanyám mosolyog is, hogy ugye szép gyerek ez a Pisti vagy akárki, én meg a kedvéért szintén hamiskásan mosolygok és bámulom a Pistit (vagy akárkit), aki tényleg szép, mint egy napbarnított angyal, de tulajdonképpen csak nagyanyám kedvéért bámulom , hagyománytiszteletből, mert én a kicsit csúnya és veszélyes fiúkat szeretem már akkor is. Pistiben egy az érdekes: mivel ő a rangidős orgonasíp, rázhatja úrfelmutatáskor a csengőt, amihez erő szükségeltetik, és ilyenkor vigyorog. Lehet, hogy ő is szívesen meghúzná a nagyharang kötelét? De hiába, túl szép nekem.

 

A sámli

Házunknak pici előszobája volt – extrája csak egy, a telefon. Mivel nagynénikém postafőnök volt, a faluban ő kaphatott először készüléket, cserébe ügyeletet vállalt, és a szürke, gömbölyded telefon a köz rendelkezésére állt. Nagyon magasan volt, egy kis polcon – megkérdeztem egyszer, miért van ebben a házban minden olyan magasan, a törölközőtartó, a mosdó felett a tükör – az ember csak a feje búbját látta benne mindig -, meg ez a polc is. Azt mondták, azért, mert a papa magas volt, és odaszerelt mindent, az égbe.) Így hát ha tárcsázni akart az ember, fel kellett állnia a kissámlira, ami szintén az előszoba állandó berendezésének részét képezte. Gyakran láthatott itt az ember sámlin álldogáló asszonyokat, akik félrecsúszott fejkendőben szorítják fülükhöz a kagylót. A kissámli ilyenkor szolgálatban volt, egyébként meg ő volt az egyik legjobb játékunk – mivel fehér zománcfestékkel volt bemázolva, fejtetőre állítva pompásan csúszott a szőnyegen – hajó volt, busz, autó, amit csak akartunk. Oldalára fordítva postahivatal kiadónyílással, vagy babaház. Rendes állapotában, lábon állva meg épp akkora, hogy két gyerek is elférjen rajta, kezében lekváros kenyérrel. Boldog egy sámli lehetett. Vagy én voltam az.

A tükör

Szép, berakásos, naivan klasszicizáló, keményfa keretű nagy tükör – déd, talán még üknagyszüleimé volt. Mikor gyerek voltam, a padláson állt – néha ott táboroztunk, mi gyerekek, a titokzatos légkör kedvéért feledve a port és a hőséget. Felvittünk pár régi pokrócot, és főhadiszállást építettünk, az egyik fala a a nagy faláda volt, amit kitelepítéskor ácsoltak össze a cókmóknak, aztán mégse kellett, ittfelejtődtünk - de azért meghagyták, biztonság kedvéért ; a másik fala a tükör. Aztán egyszer lehoztuk onnan valahogy, de apám nem engedte, hogy hazavigyem, hátha szú van benne. Ott maradt hát a kisszobában. Régen a tisztaszoba berendezéséhez tartozhatott, gondolom, valami sifonér tetején állt. Egy leheletnyi foglyulejtett fény-rétegben még őrzi dédszüleim arcát, úgy képzelem. Dédapámét, aki tekintélyes bajsza állapotát ellenőrizhette benne, épp csak rápillantva. Dédanyámét. Milyen lehetett fiatalon, volt valaha vidám és boldog, nézegette-e, illegette-e magát előtte mosolyogva? Két kisfia, akiket egymás után temetett el, vajon felágaskodott a sifonérhoz, hogy a tükörbe grimaszokat vágjon? Ők is visszaintegetnek nekem, ha a tükörbe nézek, örök kisfiúk?  Járványok vitték el őket, és utánuk még egy babát. Dédanyám sosem heverte ki, „onnantól csak halni készült”.

 

 Varrónő volt – bármilyen ruhadarabot el tudott készíteni, minden szabást le tudott másolni, csak egy pillantást kellett vetnie a ruhára.A temetés előtti éjszakán nem aludt, felszabott egy szép abroszt, hogy matrózruhát varrjon koporsóban fekvő fiának. Csak ezt az egyet ne kelljen soha átélned, lányom, csak ezt az egyet ne – mondta nagyanyámnak, jóval később. Tőle tudom ezt a történetet. 

 

Ezt a dédanyámat én már nem ismertem, de apám félt tőle, tudom. Abból gondolom, viccesen azt mondta egyszer, szerinte boszorkány volt. De hiszem, csak azért mondta, mert nem ismerte a történetét – ha ismeri, lehet, azt mondja, szent volt.( Ennyi szenvedés megszentel. De nehéz is lehet a szentekkel élni, nehezebb, mint a boszorkányokkal. ) A történeteket az asszonyok, férfiak is egymás közt beszélték. A két világ pedig ritkán keveredett össze.

Dédapámnak is van pedig ide kapcsolódó története, ezt pedig nénikémtől, nagyanyám nővérétől tudom, de csak azért, mert ő élte át, sőt, egyetlen tanúja volt. 

Ketten maradtak életben a testvérek közül, nagyanyám és ő. Akkoriban – és ez nem a régmúlt, csupán két generációt kell visszamennünk az időben - , oltások, gyógyszerek híján, egyáltalán nem volt biztos, hogy a gyerekek nagyobb része megéri a felnőttkort. A temető közepén, mintegy a felnőtt-sírok ölelésében, számos szívszorítóan kicsi sírhant emlékeztet erre - gyerekként kötelességünknek éreztük, hogy ezeket is meglocsoljuk - mindig volt rajtuk virág. 

Nénikém is súlyos beteg lett egyszer, élet-halál között lebegett, félig önkívületben, fekete kígyókkal teli lázálomban -  mikor dédapám a virrasztásból felegyenesedett az ágya mellett, és ez a mélyen vallásos és istenfélő ember akkor öklét rázva az ég felé elbődült: hát ezt is elveszed, ezt is?

És visszaadta neki az Isten.

A tükör pedig most itt áll a komódon, nálam, és mesél. Kissé torzít, vigyázz - figyelmeztetett Ilonka néném, mikor elhoztam - és így lehet, az emlékeim is torzítanak, mivel az én szememben tükröződnek csak - bocsáttassék hát meg nekem gyarló pontatlanságom.

2021, október 31, Dunaszerdahely

 

 

 

 

 

Dásenka

 

Napok óta érzékelem a zuhanást a gödörbe. Gyanúsan derűs és nyugodt plató-időszakok után következik: mikor elveszik, nem érkezik meg, elakad, nem az jön, nem jön egyáltalán, széthull, nem megy, hiába erőlködsz – ez jelzi a leszédülést a peremről. Kapaszkodnál valamibe, christmas-posztokba, ételreceptekbe, a gyereked örömébe, a macska bundájába, de csak úgy óvatosan, nehogy magaddal rántsd őket is.  

A mai lockdown-bejelentéssel elérkezett egy mélypont, és ez bár nagyon szomorú, de furcsán megnyugtató. Most már biztos, hogy öcséim nem tudják velünk tölteni a karácsonyt, ahogy már szokásunk volt. A kapkodó igyekezet elmúlik, és körül lehet nézni ezen a sötét és nyugodt helyen, felmérni, mi maradt.

Nemrég Mészáros Kriszti mediátor – kihasználva a karanténban töltött időt – csinált egy harminc napos kihívást a facebookon: minden nap egy elgondolkodtató, önvizsgálatra indító kis feladattal. Az egyiknél elakadtam: össze kellett volna foglalni pár pontban, hogyan képzelem el magam 2025-ben. Nem tudtam eldönteni, globálisan kéne-e átgondolnom a témát (ettől visszaborzadtam), vagy merjek egyéni célokat megfogalmazni egy ilyen bizonytalan korban? Jelenleg csak egy nagyon óvatos minimumot mernék remélni: hogy itt leszek még, és nem lesz háború. „A többi? A többi elintéződik magától” – ahogy Petri írta.

 

 Volt egy gyerekkönyvem, egy kiskutyáról szólt, Dásenkáról. Fotók is voltak benne, az egyikre különösen élesen emlékszem. Dásenka ül egy füles fonott kosárban, a kosárfület harapja. A kép alatt felirat: „elég erős vagyok már, hogy felemeljem magam?” Ezen már gyerekként is sokat gondolkodtam: elég erős lesz-e valaha a kutyus, hogy elbírja saját súlyát? Münchhausen báróról egy másik mesekönyvből már tudtam, hogy hazudott, mikor azt mesélte, hogy saját hajánál fogva húzta ki magát a mocsárból (az illusztrációkon a báró ráadásul rizsporos parókát viselt, ezzel duplán igazolva hazug voltát…)

Miért maradtak meg bennem pont ezek a képek? Talán szimbólumok, azokat nagyon bírom. 

Azt hiszem, embernek lenni, maradni pont annyira nehéz, mint megemelni saját magunkat egy kosárban. Gyakorlatilag lehetetlen. Ahogy erősödünk, úgy nő a fenekünk súlya is – és itt nem a hízásra gondolok, hanem a terheinkre, amiből már születéskor ránk aggatódik pár, anélkül, hogy észrevennénk, és aztán csak nehezednek. Mint a salak, rakódik fel a sok mulasztás, meg bűn. Mégis, ha meg se próbáljuk magunkat kihúzni a mocsárból a hajunknál fogva, mi, nyavalyás hazugok, vagy megemelni a kosárban a saját seggünket, akkor passz, maradunk kutyusok. Akikre, végülis nem lehet haragudni, ha teleszarják a kertet, szétrágják a papucsokat, és minden arrajárót megugatnak.

Emberi lényeknek viszont nem szívesen nézzük el ezt a viselkedést.

Valahol itt bukott el az egész civilizáció, nem sikerült ez a művelet, az önfelemelés. Vagy nem elég általánosan. Azért, mert nem próbálkoztunk eleget, vagy eleve lehetetlen? Nem tudni.

A kereszténység azért jó kísérlet volt, és a karácsonyt mindenképp érdemes lesz megünnepelni. Hátha.  

  

 

Csallóközi fúziós

Mindkét nagyanyám merőben más konyhát vitt.

Anyám szüleinél meglehetősen puritánul főztek – dédnagyanyám beteges volt, sovány kellett legyen a koszt, a család pedig alkalmazkodott, aztán meg talán meg is szokták, úgy maradt. Gyakran volt leves (habarva), nyúl vagy csirke (saját gazdaságból), főzelék, tészták. Apám meg is jegyezte titokban, hogy Vajkán a lepények jók, de amúgy olyan „diétás” minden – mert apai nagyanyám viszont szakácsnő volt, meg három fia volt, tehát meglehetős dúsan főzött: sok tejföl, sok liszt, sok zsír; a metélt (nálunk csikmák) kilószámra sorjázott a keze alól, mintha gépsorról potyogna; lavórokban állt a hagymás krumplisaláta, dagadoztak a knédlik, mint a dunna, a diótorta rusztikus tömbje tíz tojásból és vajkrémmel készült, düledező vártornyok emelkedtek linzerből, a rétes alatt meg ropogott a karamellizált cukorréteg, mint a tó jege.

Mindkettőt szerettem. Vajkai nagyanyámnál az egyszerű, tiszta ízeket – azt, hogy a kertből frissen felszedett zöldfélékből, vagy a kőkemény, fekete bőrkévé aszalódott szilvákból, vagy a kis, szintén kőkemény kakasból is készülhetett ebéd. Szerettem a tövig lekopott fakanalakat, amiknek már saját ízviláguk volt, és amiket nem cseréltek le. A réteshúzás szigorú szertartásrendjét. A búcsúi lakomákat, ahol viszont kitettek magukért, válogatott cukrászremekek kerültek a hosszú asztalra… Viszont meg kellett enni a nemszeretem dolgokat is – azóta is utálom a káposztás tésztát, és nem kényszerítek gyereket, hogy lenyomjon a torkán olyat, amitől kirázza a hideg.  Apai nagymamám meg mindig azt főzött, amit mi, gyerekek kértünk (ez nem volt épp változatos, de nála jól evett a legkákabélűbb kölyök is) – és más rokonok véleménye sem zavarta, akik elszörnyülködtek azon, hogy szétkentük a krumplifőzeléket az asztalon. „Há’ gyerekek” – rántotta meg dacosan a vállát. Ő csóválná a fejét a salátáim fölött – meg nem enném, kecskének való ez – mondaná.

És itt volt még nagy-nagynénikém, aki számtalan udvarlója egyikéhez sem ment hozzá, inkább karriert csinált – és a főzésnél csak a sütést utálta jobban. (Meg a varrást. Mesélte, egy lovagja azzal üldözte el, hogy ecsetelte neki: „Mariskám, elképzelem a jövőt, milyen szép lesz, ülünk majd otthon a jó meleg szobában, én olvasom az újságot, Maga varrogat…” E ponton pattant fel nénikém és hagyta faképnél. Örökre. Maradt inkább plátóian szerelmes Pierre Bezuhovba, egy életen át.  )

Mivel egyszemélyes háztartást vezetett, babakonyhába illő, pici lábasokban kotyvasztott. Azért neki is voltak titkai, bevált fogásai – a törpefazekakban zamatos, apró, pácolt húsdarabok készültek, a sült krumpli meg aranypénz-vékonyságú és színű, utánozhatatlanul ropogós volt az asztalán. A karácsonyi sütés annyiból állt, hogy háztartási kekszeket lekvárral összeragasztottunk, cukormázzal lecsorgattunk, és színes cukorkát pöttyintettünk a tetejére. Életem első sütése, varázslatos volt. Paradox módon innen eredhet a keksz-sütés és fogyasztás iránti olthatatlan szeretetem.

Ebből a szentháromságból gyúrtam össze a saját, főzésről alkotott elképzelésemet, mígnem jött a férjem, aki igazi állattartó család sarja (nálunk mindenki iparos volt inkább, bár ezen a vidéken egy kis földet, háztájit azért mindenki művelt régebben) . Hozzá kellett szoknom, hogy nála a tészta nem járja, sütire rá se pillant és a hús, az disznóból van. Esetleg marhából. A fasírt köret, a szárnyasok afféle nőknek való kis nassok, a hal pedig? Nos, az olyan halízű. Az étrendpiramis alapja pedig a kolbász.

 Egy szerencse, hogy ő viszont szereti a salátáimat…

 

.

A szerelem nem tűri

az alapok bonyolultságát.
Tényekkel, tárgyakkal szívesen társul.
E látszólag rideg
valókat könnyen hatalmába ejti
az érzelem, elváltoztatja őket,
akár a levegő. Rejtelmesen forr
érintkezésük, az arany kizöldell,
a körvonalakat rozsdával kikezdi,
végül bensejükig rág s az egész
illanó por lesz, rebbenő penész,
mely bársonyosan csillámlik a fényben.
A szerelmesek is
áthasonulnak. Egyanyaguvá
lesznek e fénybeszőtt

porral. A világ fénybeszőtt porával.

(Petri György: A szerelmi költészet nehézségeiről - részlet)

Hűtőmágnes helyett (utazónapló) II. - Cesky Krumlov

Az időmérő szerkezetek  feltalálása előtt  lustán elnyújtózó, hatalmas vadállat volt. Rabul ejtettük és apró darabokra porcióztuk - hogy aztán újra megpróbáljuk összerakni kedvünk szerint. Megzaboláztuk, ketrecbe zártuk. Tűri. Mindene megvan: élelem, kényelem és biztonság. Csak a szabadsága  oda. Amíg egy óvatlan pillanatban nyitva nem marad a ketrec ajtaja, és az Idő bömbölve, tombolva zúdul ki rajta, elsöpörve minden elébe kerülőt. 

A-val Pohádkovo-nak hívjuk Csehországot, legalábbis bizonyos általunk kedvelt, meseszerű részeit. Ha errefelé motorozunk, minden járókelőbe beleképzelem a cseh archetípusokat: a Vakondot, a rajzolt Svejket, Rumcájszot és Mankát, és igen, néha Hurvinyeket.
Ha Pohádkovo tényleg létezik, akkor pedig bizonyára Cesky Krumlov a fővárosa. 




Éjszaka is hallom a minden negyed órát jelző halk harangkondulásokat, amik tizenöt percesre szabdalják az álmaimat.  Kora reggel, egyedül sétálok fel a várba.  A város még nem lendült mozgásba, a kis bábfigurák - Vándorok, Királyok, Vízimanók, Serfőzők és a Bolond -   talán zsinórjukra akasztva szundikálnak a kulisszák mögött: turisták végképp sehol.  A turista invazív faj: ahol megjelenik - bár anyagi virágzást hoz - kiszorítja az igazi életet, elfojtja az őshonos fajtákat. Én is turista vagyok, tehát bűnrészes - mégis szeretnék valamit megtudni az igazi helyről,  kitapintani a díszlet mögött a még élőt, érdemes hát hajnalban próbálkoznom.

A vár falán napóra. Ez nem pontos. Régebben nem számított.

A két külön dombon álló várrészt összekötő árkádokról belátható az egész város - fecskerajok cikáznak a lábam alatt , szédítő boldogság követni őket a szememmel, itt állni/lebegni a város felett a repüléshez (vagy motorozáshoz) fogható élmény. Ilyen korán nincs itt más ember rajtam kívül - csak egy kertész, aki a gyalogút apró kavicsait gereblyézi. Ma az én lépteim az elsők, amik átrajzolják a gereblye szántotta párhuzamosokat.

Sokáig nézem a várárokban élő medvéket. 


A kastélykert barokkos, óriási fákkal és cirádás virágágyásokkal - itt is egyedül vagyok. Abroncsos szoknyát képzelek magamra, így lépkedek a szabályos rózsa- és tiszafa-sorok között. Hajbókolok a többszáz éves fáknak.
Ajándék az ilyen idő: mikor úgy érzed, egy külön neked berendezett színpadon vagy főszereplő (még ha marionett is) - és épp nem tragédiát játszanak.  Hanem valami nagyon finomat és előkelőt, mint például Handel Vízizenéjét. Vagy Purcell "O Solitude, my sweetest choice" -át.

https://www.youtube.com/watch?v=i4QM2uENkE8

A csehek humorában van valami fanyar. A pátoszban önirónia. "A csehek nem háborúznak" - írta Hrabal. "Azt tesszük, amihez a legjobban értünk: kapitulálunk."  A sör teszi, vagy azért lett a nemzeti italuk ez, mert eleve ilyen ez a germán-szláv ötvözet-nép? A sör mindenki számára elérhető, nem ad teret a sznobizmusnak. Békével tölti el az ember szívét.  De azért keserű is.

Nagyon szégyellem, hogy nem néztem meg a Schiele kiállítást. A művész évekig lakott és alkotott itt, végül azért vágták ki a krumlovi polgárok a városból, mert úgymond "erkölcstelen életmódot folytatott".  Az ilyesmit motorosként egyszerűen nem illik kihagyni.
Csak egyféleképpen hozható helyre a mulasztás: ha visszatérünk.

Hűtőmágnes helyett  (utazónapló) 

"Az isteni. Néha egy gyümölcsben. Egy emberi mosolyban. Néha a templomokban is. Mindenen átüt." (Márai)

    Gondolkodom rajta, volt-e már rám épület olyan hatással, mint a késmárki öreg evangélikus templom. Talán a strasbourg-i székesegyház, ami a gótika rémületes, szigorú oldalának megtestesülése, falai között szánalmasan jelentéktelen féregnek érzi magát az ember, akinek csak a bűnei hatalmasok - az előbbivel szemben, aminél több örömet, reményt, befogadó szeretetet sugárzóbb templomban még nem jártam. Mindkét oldal igaz, mindkét Isten-arc igaz lehet, nagy élmény látni őket. 

Bár a késmárki ódon épület kívülről is megragadó - egyenetlen, vakolt fala (rajta a díszítőelem csupán egy egyszerre ősinek és modernnek ható,  ritmikusan körbefutó sorminta), sötét fazsindelyei és barátságos, kerek ablakszemei nem sokat árulnak el belső értékeiről, csupán a koráról - olyan, mint egy sokat megélt, nagyon öreg ember - vagy még inkább asszony - akinek minden hányattatás ellenére sikerült megőriznie a derűjét. 

A szomszédságában magasodik egy újabb templomépület is - igazából először ide vezetett minket túraszervezőnk, R.  és az ő történelem iránti érdeklődése - ugyanis Thököly Imre sírboltja itt található. Súlyos kovácsoltvas kapu őrzi a főhajóból nyíló sírhelyet - mintha a 19-ik század végi békés, törvénytisztelő polgárok (minden tiszteletük mellett) tartottak volna tőle, hogy a fejedelem rebellis szelleme kiszabadul? - töprengek. Odabent kis koszorúk sora körbe a falakon, mindegyiken piros-fehér-zöld szalag . Szlovák idegenvezetőnk meg is jegyzi - sok magyar csoport jön ide, imádkoznak, eléneklik a himnuszt, "a magyarok sokkal nagyobb hazafiak, tanulhatunk tőlük". Nem tudom, jó lenne-e ez nekünk.

Átsétálunk a másik, régi  templomépületbe - az alacsony, jelentéktelen  bejáraton belépve pedig olyan látvány fogad, amire nem számítottunk.

Itt derül ki, hogy a templom teljes egészében fából készült, mint megtudjuk, egyetlen szeg felhasználása nélkül. A barokkos faragványok, festmények és főoltár meleg színekben és óaranyban ragyognak, a mennyezeti freskó (nem tudom, alkalmazható-e itt ez a megnevezés, lehet deszkákból ácsolt alapra freskót festeni?...) a legderűsebb-tavaszi-ég-kékben pompázik, rajta felhők gomolyognak. Mindez egyszerre bizarr, vidám és valahogy pogány. Népmesei. Evangélikusoktól igazán nem ilyenre számítottam, ismerve fehér falú, puritán templombelsőinket.

 Megdöbbenek, mikor rájövök, honnan ismerős még nekem ez a kép, faoszlopokon nyugvó mennyezet: az általam annyira szeretett viking faragások, hosszúházak képe merül fel az agyamban...Hogy lehet ez, hogy kerül ez ide, ebbe a közép-európai kisvárosba? Mintha a derék evangélikusok keresztbe tettek volna két hosszúházat egymáson, ezáltal a metszetben olyan intenzív erőteret hozva létre, aminek a hatása alól nincs ember, aki kivonhatná magát.

Utánaolvasva kiderül, a megérzés nem vezetett tévútra: a templom alaprajza az északi országokban szokásos, egyenlő szárú kereszt-típus. Olyan legenda is él, miszerint svéd tengerészek közreműködtek az építésében - ezért a kerek hajóablakok..."Felfordított hajó"-nak is nevezik sokszor. A fénykorban ezerötszáz ember töltötte meg a  földszinti padokat és a karzatokat, minden irányból a középpont felé fordulva - ahol ma is az eredeti keresztelőmedence látható - valóban olyan érzése lehetett az embernek a padban ülve, mintha együtt evezne a gyülekezet, de ebben a varázslatos alkotmányban mégis mindannyian a középpont felé haladnak. 

Pár hónapja készült "Bárka"-nyakékem

És hogy kerülök ide én?  A hugenotta nevemmel, amit vallási üldöztetések elől menekülve hoztak magukkal és őriztek meg evangélikus őseim, a család Limpár fele - bár közben valahogy magyarok lettünk, végül egy kis országban is kisebbség, újra? Különös.

A covid-járvány miatt országhatárok közé szorul a motoros is - egy kelet-magyarországi túra meghiúsult. A szükségből  kovácsoljunk erényt - így merült fel  helyette a szepességi barangolás ötlete, Késmárk-Lőcse-Bártfa bejárásával. A túra első napján áldoztunk Esőistennek bőségesen, ötkilósra dagadt  vizes bakancsokkal caplattunk be szálláshelyünkre.  Cserébe másnap távolmaradása kegyében részesített bennünket - ettől valahogy minden ember, a szállásadónk, pincérek, járókelők - kedvesnek és mosolygósnak látszott a szombati  a napsütésben.

Ahogy idegenvezetőnk (egy idősebb, kis kerek hölgy)  is - aki bár szépen, szabatosan mesélt az újtemplomról is, ahogy átmentünk a régibe, többé nem tudta leplezni - ez az ő szíve közepe . Szeme sarkából nézte, ahogy nekünk belépve leesett az állunk a látványtól, dícsérte a hely tökéletes akusztikáját, a régi mesterek és a restaurátorok munkáját.

Azt mondta, az épületet nyilván a Jóisten tartja egyben már 303 éve - ha nem lenne ez a műemlék, nagy lenne a nyomorúság Késmárkon. Így meg az egész világ idejár, csodájára.

Igaza lehet: 303 év imáival impregnálni a faanyagot - ennél jobb tartósító módszer nincs. Az épületnek pedig még alapjai sincsenek - Isten van, vagy nincs, legyen bárhogy is - ilyesmire csak a hit képes. 

Eddig a napig nem is tudtam erről a helyről - mennyi minden köt ide pedig. Szeretem hinni, hogy a sors keze lökdösött finoman, véletlenek által - ahogy sokszor teszi.

Volt egy olyan vízióm is, ott a kereszt közepében ülve,  hogy az utolsó ítéletkor az egész épület-bárka könnyedén felemelkedik majd, és - gyülekezettel, képzelt svéd hajósokkal, hívekkel, üldözöttekkel, sírboltból kiszabaduló rebellis fejedelmekkel, derék nyárspolgárokkal, motorosokkal és szlovák idegenvezetőkkel együtt vagy nélkülünk? ... - a talajtól könnyedén elszakadva (hisz alapja nincs), azt a néhány villanyvezeték-horgonyt  elszakítva, az angyalok kórusának hangjára szépen fellebeg az Örök Üdvösségbe. 

Addigis, köszi, Sors, Isten, Valaki! Mutatsz még ilyeneket? Hálás lennék. 

Az élet kétféle.
Az élet olyan, mint mikor Karpov meg Kaszparov egy gyönyörű diófa sakkasztalkán ébenfa és elefántcsont-figurákat tologat, minden lépést alaposan megfontolva. A háttérben halk Mozart szól. Libériás inasok néha frissítőket szolgálnak fel. Tiszta sor: minden lépésnek előre kiszámítható következménye van - számtalan következmény lehet, de mindegyik kiszámítható . Győzelmedért téged illet a dicsőség, de ha veszítesz, csak magadat okolhatod.
Az élet olyan, mint mikor részeg matrózok egy kocsmában, cinkelt lapokkal snapszeroznak. Gnóm zongorista püföli a foghíjas pianínót. Minden a szerencsén múlik. A végén bezsebelheted az összes zsíros bankót, aprót és pecsétgyűrűt (esetleg aranyfogat) , de az is lehet, hogy széklábat döfnek a szemgödrödbe. És egyikről se te tehetsz.