2024. július 4., csütörtök



 Motoros napló , 2024

 

A prológus prológusa - Minek? 
 
 
Indulás előtt nem tudtam, lesz-e még motivációm motoros napló írására - évek óta írom már ezeket a bejegyzéseket. Melós is, időigényes is felidézni betűkbe önteni a fejemben állandóan futó képaláírásokat (eszembe is jutott, de jól jönne egy AI-asszisztens, akinek tollbamondhatom száguldozás közben a gondolatokat, nem utólag kellene pár címszó alapján felidéznem az emlékeket - amik olyan töményen halmozódnak fel egy pár napos túra alatt, hogy az öt nappal ezelőttieket már úgy kell előkotornom a frissek alól, és az ellenszélben óhatatlanul elszórok párat biztosan, amik nyomtalanul tűnnek el, hiába kapkodom utánuk ). 
 
Nem futok e önismétlésbe - ennyi év után óhatatlanul a régi beszámolók elemeit fogom ismételni, variálni; az egész nem válik-e öncélű magamutogatássá, elvárások szülte kényszerré idővel?.
Sose tudtam magamnak, az asztalfióknak írni, minimális közönség a legrejtőzködőbb embernek is kell - de vajon tartoznak-e bárkire, bírhatnak-e jelentőséggel (útitársaimon kívül) más számára az átéltek ?
És ha igen: hasznos információkkal megtűzdelt bedekker legyen a termék vagy lírai vallomás?
 
Számos dilemma.
 
Szerencsére az út megmutatta, hogy nem kell aggódnom - kétszer sosem lesz, lehet ugyanolyan egy motorostúra, bár a díszlet - úttest, kanyarok, emberek a tájban, útitársak nagyjából mindig ugyanazok - , és mesélőkedvem is akad még. A rövid facebook-posztok műfaja pedig megengedi a csapongást stílusok és hangulatok között. Az írás olyan, mint a hascsikarás: ha rádtör a kényszer, nincs mese, rohanni kell - és a késztetés megmaradt, mitöbb, ellenállhatatlan.
 
Örülök ennek - amíg mesélünk, élünk. Sőt, újraélünk: amíg írok, tart az utazás.
 
 
 
 

 
 
Prológus - fejlemények R. gróféknál: avagy helyezzünk új képet a régi keretbe
 
 
2023 tele, R. ódon könyvtárszobája a már ismert steampunk díszletekkel: kandallóban ropogó tűz, poros fóliánsok, földgömb, beletűzködött zászlócskákkal a pontokon, ahol már jártunk - a zászlócskák számosak.
R. a kandalló elé tolt karosszékében töpreng, szórakozottan gyűrögetve elaggott kutyája, Mángold fülét - Mángold böfög; már csak pépeset tud enni szegény. 
 
Alyssa grófné, akit évekkel ezelőtt a sarokba száműztem, továbbra is kénytelen ott ücsörögni imakönyve fölött, mert ez a narratíva. 
 
R. rágódásainak tárgya az emberiség helyzete általában, a diófúró legyek okozta kár, amik miatt az idei pálinkakészlete gyalázatosan szűkösre sikeredett, és természetesen egy új utazás lappangó terve.
 
A kandalló előtt medvebőr hever, a kihunyófélben lévő tűz vörös fénnyel vonja be a trófea méretes szemfogait. R-t mindez Vlad unokabátyjára emlékezteti valamiképpen: belevaló fickó, jó cimbora, aki mintha egyenest képtelen lenne az öregedésre - bár súlyos fokhagyma- és napallergiája, furcsa mániája a karókkal, valamint az a jellegzetes, bestiális mosoly kissé nyugtalanító, idegenszerű vonásokkal ruházza fel.
Viszont gondolat gondolatot követ, ha Vlad, akkor Erdély; és meg is van a következő évi túraterv ideája: R izgatottságában a diópálinkájába ejti monokliját (reszkető ujjakkal halássza ki és lenyalja - idén minden cseppel spórolni kell) , majd drámai belejentést tesz.
 
"Drága Alyssám, döntöttem. Jövő nyáron Transzilvániában kalandozunk, vadregényes bércek és román kamionosok között. Velem tart-e Ön e cseppet sem veszélytelen kalandban?"
 
Alyssa hálatelten néz fel rá - őszintén szólva már egy egyházmegyének elegendő oltárterítőt hímzett ki a téli hónapok alatt és kissé tele a töke az egésszel.
"Nyuszómuszó, már azt hittem, sohasem kérdezi meg. Követem Önt, bárhová ." 
 
 
(Az illusztráció a saját rajzom, ami az esküvői értesítőnkön szerepelt. Kezdetleges - nem vagyok képzett rajzoló - de még mindig jobb, mint a rengeteg mesterséges intelligencia által generált, polírozott sz@r, amit a böngésző dobott ki "steampunk vampire biker aristocrat badass "-keresőszavakra... A technikai szempontból jogosan lefitymálható grafikát gyakran érte az a kritika is, hogy én nem szerepelek rajta, továbbá, hogy üres, befejezetlen az egyik oldala. Ez az utóbbi két észrevétel viszont hibás - nagyon is rajta vagyok, a látszólag üres rész pedig a szemlélő képzeletére vár - dolgozzatok meg vele.)
 

 
Első: Aperitív 
 
 
Az odaút, bemelegítés - külsőleg eseménytelen, kellemes várakozással teli gurulás, a belül zajló szokásos agytakarítással : R. és a sleppje az ország különböző pontjaiból csorog lefelé, hogy Déván összpontosuljon.
(Annyira eseménytelen, hogy csak egyetlen látvány vésődik maradandóan a retinámra: egy utánfutós román teherautó - az utánfutóra egy komplett nappali bútorzata - bőrkanapé, fotel, némi szekrénysor - van felspaniferezve, de szobaszerű elrendezésben - épp csak a tévé meg egy, a kanapéra szíjazott, necctrikós fater hiányzik, sörrel a kezében. A balkán fuvallata.) 
 
A távolban felbukkannak a hegyek, amiket Wass Albert annyira vissza akart kapni. 
 
A panzióban kedvesen és vacsorával várnak, de ami a fő, welcome drinkkel is, szilvapálinkával. (A társaság már korábban befutott tagjai Sanci fokhagymapálinkájával bátorságpróbáznak - erről a nedűről azt érdemes tudni, hogy bár borzalmas a látványa, vannak azért rosszabb dolgok is a világon, legalább kettő biztosan : a szaga, meg az íze. Kíváncsi vagyok, jövőre mivel lep meg minket Sanci: ágylábból főzött vodkával vagy cipőtalp-konyakkal?) 
 
Maradunk tehát a szilvapálinkánál, ami csodálatos (egyébként nem szeretem a gyümölcspárlatokat, de itt és most ezt nagyon).
Innentől apu flippergépe vagyok, amibe bedobták a kupicából kilöttyenő, topáz árnyalatú, olajosan csuszamlós szeszgolyóbist, hogy végigszáguldva az ereken, az idegvégződéseken csilingelve, minden egyenetlenséget elsimítson és apró topázlámpákat gyújtson ki a szememben.
Megérkeztünk, kezdődik, kezdünk megérkezni. Újabb résnyi menekvés nyílik a kapuzárási pánik elől.
A panzió étterme a szokásos folklórgiccsel gazdagon díszített, ezt csodáljuk most az aperitív kiváltotta derűs nyugalomban, kovászos uborkát majszolva : hímzett falvédőből komoly gyűjtemény lóg a falakon, kedvencem a húsbavágóan őszinte, rejtélyes rímképletű: "Más nőt sose szeressen/ rengeteg pénzt keressen/ ilyen férj kell énnekem"-felirat, fel is hívom rá Attila figyelmét. 
 
A fatáblába rovott kötelező erdélyi macsómondás-hármas viszont nem nyeri el a tetszésünket. Felvidéken nem állja meg a helyét semmiképpen.
Először is: a sör - hát hogyne lenne ital. Nekünk , Szlovákiába szakadt magyaroknak, akiket hányattatásainkért a sors könnyen elérhető cseh csapolt lágerekkel kárpótol, már itt megdől az egész axióma. A nézet, hogy az asszony nem ember, szerencsére már idejét múlta. De ha következetesek vagyunk (és, mint ötven százalékben informatikusok , igen, azok vagyunk ), akkor ebből az lenne konzekvens, hogy játszanunk kell a medvével?...
Nem érhető el leírás a fényképhez.
Az átpofozott, modernizált, píszí, mélyigazságokat tartalmazó, felvidéki verziónk legyen akkor ez: a sör ital, a medve nem ember, az asszony - nem játék. 
 
(Tudok még ilyet: a pénz elverve, az asszony számolatlanul jó. Ez még macsó mondás is, viszont nem bunkó - cserébe hedonista alapelvként is megáll. Lehet magatokra tetováltatni, nem élek szerzői joggal.)
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Második: Esőnap
 
 
"Hogy elérjek a napsütötte sávig,hol drapp ruhám, fehér ingem világít,
csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,
komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,
nyári hajnal, kilencszázhatvanegy." 
 
 
Az igazi, kanyargós-hegyre kapaszkodós motorozás itt kezdődik: a Transzalpina 148 kilométeres, sima hajtűkanyarjain. Mindennel, ami ezzel együtt jár: a mai napon épp eső. Egy sűrű erdővel borított szakaszon kap el minket először, de nagyon durván az égszakadás. Ilyenkor már semmilyen esőruha nem segít, az alattomos cseppeket a szél minden mikrorésen bepréseli, és valamilyen furfangos módon mindet egy helyre, a feneked alá tereli.
Miközben ülök az egyre terebélyesebb pocsolyában összekucorodva (hogy Attila minél több vizet fogjon fel előlem) , tartva attól, hogy hamarosan vacogni fogok, valamiért mégis üvöltenék a boldogságtól. Mint a kis Jane Eyre, amikor annak a pocsék árvaháznak az ablakából figyeli a vihart lázasan , azt kívánva, hogy a szél még jobban süvítsen és elviselhetetlenné fokozódjék a zaj.
Attól félni, hogy esni fog, sokkal rosszabb, mint benne lenni. 
 
Ezt a látványt sem felejtem el: mintha a vietkong elleni bevetésen lennénk. Minden zöld körülöttünk, vad és csillogó zöld az előttünk magasodó várfal-szerű szirt, az elefántfülnyi lapulevelekről patakban ömlik a víz, az úton, mint egy trópusi folyóban hömpölyög - minden halmazállapotot váltott, cseppfolyóssá vált. Adrián és R. motorja, mint vízisárkány, a zöld folyamban bukdácsolva magasra csapó fehér tarajt húz maga után, ez az egyetlen fehérség ebben az őserdőben.
A vacogás végül elmarad, a nap kisüt. Pont elég volt ennyi. 
 
Az úttesten sáros átfolyások jelzik, a víz nemrég vágtázva sodort itt magával talajt, ágat, törmeléket nem olyan rég. Kibogozom magam Attila mögül; innentől az a cél, hogy a szél minél nagyobb felületen érjen - ha nincs hideg, az ázott motoroscucc különösebb gond nélkül, gyorsan megszárad az ellenszélben. Csak megállni nem szabad addig - mire egy széles katlanba érünk és megpihenünk, már el is felejtettük az ázást. 
 
A látvány - katarzis, pici játékmotorosok vagyunk egy profi terepasztal közepén, amit a mi örömünkre épített valaki. 
 

 
 
Az út mellett itt-ott turistás települések épültek, amolyan alpesi stílusban - de valahogy disztópikus Alpok ez, az épületek formára a sokerkélyes bajor házakra hasonlítanak, de olcsósított változatban - mintha el sem készültek, félkészen máris bomlásnak indultak volna. Embert, mozgást nem nagyon látni köztük. 
 
Egyre magasabbra kanyarodva elhagyjuk először az erdős, majd a rétes völgyeket is; itt már a csupasz sziklafal mellett siklunk a mélység fölé lógva. Ujjonghat, aki letekinteni mer. 
 
A hegy csúcsát viszont fehér felhő burkolja be, egész éles határa van, mint egy óriási vattapamacs terül szét a szürke sziklán. Utaztál már felhőben? Én még soha!
Ahogy a motorok átcuppannak a fehérség határán, mintha másik dimenzióba kerülnénk, egy hószínű és puha helyre: a szakadék mellettünk már csak sejthető, mert mintha tejjel töltötték volna fel színültig, a hegyoldalról is mascarpone-állagú fehérség hömpölyög ránk. Az égbolt is eltűnt: csak az előttünk haladó motor maradt a realitásból - vízilényből most tollpiheszárnyú sárkánnyá változva - és az úttest.
A semmiből egyszer csak felbukkan egy útjelző: a két megye határát jelölő tábla. Jól mulatok; ugyan milyen megyék vannak egy felhő belsejében? És miért épp a hegycsúcson át húzták meg a határt? Rejtély.
Este pihenünk és miccset eszünk - ez afféle kolbászka, helyi specialitás. Egyszer mindent meg kell kóstolni - a miccs mesterien fűszerezve ínycsiklandó. Kár, hogy még nem találkoztam azzal a román szakáccsal, aki mesterien fűszerez.
 
 
 
Harmadik - Lássuk a medvét
 
 
Újabb igazán motorozós nap, át a Transzfogaras hágóin , az időjárás is kegyesebb ma hozzánk.
A szállásunk a hegység tövében van, konvojunk szinte a kapuból meredeken felfelé veszi az irányt, hidakon meg hajtűkanyarokon át kapaszkodik fel vonyítva , mindjárt az első kilométereken jön a "hűha" meg a "vááá" élmény.
Annál is ink
ább, mivel az egyik kanyarban egy medve ácsorog. 
 
Olyan kisebbecske, loncsos, lompos és bozontos, de határozottan és teljesen medve. Ilyen közel, ekkora vadállattal még nem találkoztam (úgy, hogy ne lett volna köztünk kerítés) , azért ez egészen más érzés, mint az állatkertben. Az adrenalin kissé felszökken és megemeli a koponyatetőt, de mire döntenél, hogy mit is kéne tenni ilyen helyzetben, már tovább is gurultunk. 
 
Valószínűleg a macc is így volt ezzel - ezeket a gyors és hangos izéket talán jobb biztos távolból nézni.
(Hazaérve valaki egy motorosblogon olvassa, hogy valaki 20 medvét is látott aznap...Ettől egyesek kissé letörnek. Nem szabad. Egy medvét látni nagyobb és igazibb élmény, mint huszat. De semmiképp se kisebb. Én legalábbis így hiszem.)
 
Több mint húsz éve annak is, hogy itt jártam, motoron. Ketten útitársaim közül, két utánozhatatlan, Rejtő Jenő-i figura, már a túlvilágon rója a végtelen, fényességes sugárutat. Fejükön, a bukósisak alatt jégkockával teli zacskó, hogy az élet okozta másnaposságot enyhítse. 
 
A hegyek - micsoda meglepetés... - nem változtak azóta. De a múlandóbb dolgok igen! 
 
Jóval több hóra emlékeztem, júniusi hófalak előtt fotózkodtunk - akkor még analóg masinákkal. Nagyon boldog voltam, arra is emlékszem - ott tapasztaltam először, hogy ez a motoros utazás különleges ajándék lehet - még egy szorongó és beteg embernek is, amilyen én voltam akkoriban. Vagy annak különösen.
Ezeken a csúcsokon is felhő hömpölyög, ami egész fura fényviszonyokat teremt. Most a felhő fölött állunk - bár tompák a színek, mégis, az erős sugárzás miatt minden mintha belülről izzana.
Most igénytelen bódésor szegélyezi az út befejező szakaszát - húsz éve a hegytetőn még semmi se volt egy kósza juhnyájon, meg pár pásztoron kívül. 
 
Az egyik sajtot kínált nekünk eladásra - máig emlékszem cserzett arcában világító tekintetére, meg a kérges, sötét tenyerén tartott sárgás sajtgömböcre, ahogy némán nyújtja - a szeme, meg a sajt is, holdakként világítottak.
Akkor is ilyen ködös idő volt, ugyanezek a fények, az a belső izzás - örülök, hogy ez még mindig ott van, megmaradt.
 
 




 Negyedik - A meggyilkolt tó
 
"Hovatovább csak egy maradt velem,
de az igen, Istennek hála érte!
A szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre, hogy minden látvány
a maga más-más módján színöröm:
egyforma szép a szurok és a csurgatott méz,
és egy kazánház tekergő csövei
burkolva üveggyapottal és sztaniollal." 
 
 

 
A Gyilkos tó is megváltozott - de ez természetes . 
 
Régen is nagy népszerűségnek örvendett, buszok hozták ide a sok, tarka ruhás katasztrófaturistát, akik borzongani vágytak kicsit, miután olvastak a keletkezéséről (a völgyet egy pillanat alatt megsemmisítette egy leomló hegyoldal) és hallották a tragikus-romantikus szerelmes történetet is valami szépszemű leányról, akit elrabolt egy zsivány, de ő inkább a hegyomlást választá vala. 
 
A turistáknak csalódniuk kell: pont miattuk, akik képtelenek bármit megnézni anélkül, hogy fogyasszanak, a tó partját ellepték a lángos- és szuvenír-árusok, az ösvényt letérkövezték, a tó köré kerítést építettek...A sötét, vonzó tragikum sérülékeny dolog, mint halálfejes lepkén a hímpor. Itt már se híre , se hamva: nehéz beleképzelni ebbe a bájos kacsaúsztatóba bármi balladisztikusat. Az a pár korhadt fatörzs, ami még kiáll belőle, hamarosan végleg eltűnik, maga a tó is elszivárog szépen pár évtized múlva, és akkor ez egész biznisznek lőttek. 
 
Elnyaljuk a csavartfagyit, Adrián szelfizik a rozoga kilátón , és gurulhatunk is tovább, pipa, ennyi.
A Békás szoros viszont nem adja magát: a kötelező bazársor annyit se árt a méltóságának, mint egy kis rátapadt guanó. Nem tudom, van-e a világon hasonlóan impozáns sziklaszoros, lehet, de én még nem láttam, közel ilyet se. Az emberiség megfeszülhetne, akkor se építene ezer év alatt ilyen masszív katedrálist, a jóisten meg idegyűrte egy mozdulattal, mondá : nézzétek, és motorozzátok, kipufogóitok orgonasíp-zenéjével töltsétek fel, dicsőségemre! 
 
Emberek meg bóvliárusok nélkül szebb lenne? Biztos. De akkor ki látná, ki gurulgatna át a feje fölé csüngő gigatonnás kövek alatt hüledezve, a szemerkélő esőben? Ki firkálná fel a sziklára szerelme nevét festékszprével a hiú reményben, hogy az érzelmei olyan örökösek lesznek, mint a szoros fala?
Unná az egészet Isten nélkülünk, az biztos.

Kitérő: Korond 

Ez egy különutas, motormentes fejezet, a mániákus kézműveseké.
Minden túráról viszek haza magamnak ződ tányért, ez már hagyomány (több szerencsére nem fér a motor oldaltáskájába, különben legszívesebben mindenhonnan készletekkel térnék haza) . Lehetőleg kézműves kerámia legyen, autentikus.
 
Korondon ilyet találni nem okoz problémát - a bőség zavara probléma. Szerencsénkre Ilyés Vészti Mihály népi iparművész házába tévedtünk be - egy kedves, ősz hölgy fogadott (a többiek vásároznak épp - szabadkozott) aki, mikor meghallotta, hogy felvidékiek vagyunk, örömmel sorolta a helységneveket, hol-merre járt már ő ott északon a Ceausescu-érában. Rögtön felajánlotta, hogy megmutatja a műhelyt is.
A bolthelyiségben, nettül a polcokra sorakoztatott cserepek szépségétől már úgyis ájuldoztam, és még nem tudtam, mi minden van hátul. 
 
Szerintem nem túlzok, ha azt mondom, hogy kerámiák tízezrei minden zegzugban, ládában, polcon, falakon, a frissen korongozottól a félkészeken át a százéves darabokig. A töröttet is megőrizték. 
 

 
 
És a néni csak mesél, a fekete kemencéről, amiben a koromszínű, fényes edények készülnek, arról, hogy milyen mintás volt a kelengyéje és hány fázisban készül el egy váza, milyen bemutatóterem lesz itt egyszer, ha egyszer nem lesz épp kaszálás meg egyéb munka, és ráérnek berendezni... Régebben az egész faluban csak jellegzetes kerámiát, csuhéból font, gyapjúból szövött tárgyakat árultak - meséli - ma már itt is teret nyert a giccs - de ebben a műhelyben szinte csupa "tiszta", igazi tárgy van. 
 
"Néha azt sem tudom, jövök-é vagy megyek, de ha leülök a munka mellé, nem tudok felállni mellőle, el nem enged!" Érzem, szerelmes a mesterségébe, ahogy az egész család, ki tudja, hány nemzedék óta. Csak szerelemből jöhet ez a rengeteg forma, minta, amik között alig találni két azonosat, csak örömból születhet ilyesmi és generációk tudása által csiszolódhatnak tökéletesre, finomra az arányok.
Boldog az ember, aki szerelmes abba, amit csinál - én tudom...
 
Nem maradhattunk soká, mert szegény motorosaink közben a napon aszalódtak türelmesen - de ez a műhely és a néni rövid idő alatt is sokat tanított nekem az örömről meg hivatásról. Igazi mester, a "Korond" felirat meg fontos útjelző tábla lett számomra.
 
 


Ötödik  - Kapu, fejfa  



 
Ennek a résznek nehezen fogok neki, túl személyes. Nem vagyok író, és meghaladja a képességeimet, hogy összeszedjem, röviden és lényegrelátóan, meg hogy ne legyen öklendetesen szentimentális. Nem is igazán illik egy felszabadult motorozós naplóba. De az a helyzet, ha az ember utazik, befelé is utaznia kell, különben az egész hacacáré nem több sima helyváltoztatásnál, legyen akármilyen festői, szép, kalandos.
Jártam én már régebben is Erdélyben többször, apámmal. Üzleti ügyei miatt mászkált ide eleinte, én meg németül tolmácsoltam neki - de gyanítom, később már csak ürügynek használta ezeket a sefteket, hogy jöhessen.
 
Székelyudvarhely iparnegyedében döcögünk 100 fokban, dugó van, olvasom a táblákat öntudatlanul: "IMPAR" valami szerviz... Hja, tudom apám, hogy itt vagy, a névről már lemállott a nagy "L", de látlak, szevasz!
Aztán a máréfalvi székelykapuk, legszívesebben leszállnék itt, hogy mindet alaposan megnézzem, kibetűzzem - az ujjammal is, és belépjek rajtuk. 
 
Kapu, két hete megálmodtam, le is írtam, pont ilyen volt, mint itt ez a legszebb, legódonabb: feketére öregedett, megvetemedett szárnyú... Potyog a könnyem, de kínos, még jó, hogy senki se látja, bár sisakban orrot törölni se egyszerű. Indokolatlan ez az erős érzelem, néhányszor pár nap és futó benyomások alapján az ember nem eshet végzetes szerelembe Erdéllyel, ugyan - apám érzelme ez, vagy valami régi és közös - de lehet, hogy átfedés van közöttük. 
 
Van ez a jelenség, szinkronicitásnak hívják: mikor a látszólag különálló dolgok közötti összefüggés láthatóvá válik, valami minta, a káosz alatt feszülő, szimbólumokból szőtt háló, ami fenntart minket. Csak néha látni.
A nyergestetői emlékműhöz ebben a lelkiállapotban érkezem. Általában nem szólítanak meg az emlékművek, de ez a fejfa-erdő különleges és nagy ereje van, hülye, aki tagadja. 
 
Ha magyar vagy (ha ember vagy), legyél kapu is meg fejfa is. Díszítsd ki kapud virággal, ami egyenesen a szívedből nőtt és úgy fogadj be mindenkit, aki barátsággal jön - de úgy állj meg, mint fejfa, szálegyenesen, ha ellenség jön - és sose fogunk elfelejteni. (apááám, ez tetszene, szeretted Wass Albertet, én meg sose, ezen is össze tudtunk veszni. Nem baj mostmár. Tudom, hogy mindent megbocsátottál - én is.)
 
 
 



 
 
 
 
Hatodik - Sebesség 
 
 
A tempónak köszönhető, hogy a motoros utazót rövid idő alatt annyi benyomás éri, mint civil életében talán egy év alatt. Mint a kutyát, ami kidugja a fejét az ablakon, hogy leffegő nyelvvel élvezze a szél hozta illatok ezreit.
A sebességnek az az ára, hogy a helyiek élete a miénkhez képest túl lassú, csak futó pillanatokat észlelünk belőle - mi pedig túl gyorsak vagyunk nekik, ők meg csak egy dübörgő, elsuhanó cirkuszt. 
 
Ezért, ha van lehetőség kicsit megpihenni, megismerni valakit, azt elraktározza az ember. 
 
Utolsó szállásunk Farkaslakán, az Ábel bölcsője-panzióban van (Tamási Áron sírja az ágyamtól egy kerítésnyire - szép álmokat neked is, Áron!) .
 
Itt három éjszakát töltünk, csillagtúra-szerűen járjuk be innen a Hargitát, Csíki-medencét - ez olyan táj, mint a nagy zöld korondi tányérom, mi meg jó zsíros puliszkagombócokként csúszkálunk benne. Attila azt mondja, az az érzése, mintha mindenhol hegyek lennének körülöttünk, de akármennyit megyünk, csak nem érjük el őket. Mint egy népmesében... De ha egyszer mégis átcsusszanunk a "tál" szélén, akkor rögtön egy másikba esünk bele. Varázslatos.
 
Ha sztereotip székelyeket képzelnénk el, körülbelül ilyenek lennének, mint a szállásadóink Farkaslakán. A konyhát egy szikár, szép, őszes hajú asszony viszi, tinédzser lánya segédkezik neki. Az asszony csendesen mosolygós, de sose tolakodóan kedveskedő, vagy jópofizó. Férje idősebb, afféle huncut góbé-típus: az a fajta, aki nem viccel, mégis, amit mond, az vicces (vajdasági barátaink ilyenek, de a Balkán más tájain is gyakran találkozol ezzel a spontán, "beépített" humorral). Állandóan felbugyborog belőle a jó kedély, harminckét hófehér foggal nevet. 
 
Eszembe jut egy régi sztori is apámmal: töksötétben vánszorgunk a Skoda Octaviá-val Korondról Farkaslaka felé (az út akkoriban még sokkal rosszabb volt, nem ártott nagyon óvatosnak lenni), odakint hófújás (Korondon valami szerb kamionossal beszéltünk, ott vesztegelt már vagy egy hete valami tengelytörés miatt - ő nem volt elég óvatos). Az út szélén megpillantunk két tizenéves lányt, apám megáll, mondja, elvisszük őket. Beszállnak. Iskolából jönnek, minden nap hajnalban indulnak, hogy megtegyék a tizenöt kilométert, aztán estére vissza. Nem tűnnek különösebben hálásnak, amiért elvisszük őket, nincs lelkendezés: ha nem jövünk, ugyanilyen derűsen beszélgetve gyalogoltak volna haza Isten tudja milyen mesebeli fenevadak között a sötét éjszakában, mint bármelyik másik zimankós napon. 
 
Nem kell messzemenő következtetéseket levonni pár interakció alapján, főleg nem idealizálni, romantikus képzetekben lebegni. Mégis, úgy érzem, lappang itt valami derű, amit érdemes lenne jobban megismerni (korondi élményem is megerősít ebben az érzésemben). Esetleg elsajátítani. De semmiképp se veszni hagyni. 
 
Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, nem szeretnék én itt ékeket verni, mert van így is épp túl sok - de egyes határon belüli magyar tesóknak különösen nagy szükségük lenne ilyen életkedv-fröccsre. Tisztelet a kivételeknek...pölö a rendíthetetlen jókedvű motoros barátoknak - hála nekik érte.
 

 
 
 
 Epilógus - Hála, önzés és egyéb praktikus dolgok 
 
 
 
 
"Ötven,jaj ötven éve - lelkem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
jaj, ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig borultam s mindezt megköszöntem."
 
 

 
 
Szombatra nem marad más, mint egy kilencszáz kilométeres hazaút egy lábon - elég megterhelő lesz... Az egyre forróbb nyarak megviselnek mindenkit, motoron is - köszönet minden autósnak, aki tekintettel van ránk.
Ha motoros előzi a sort, nem kivagyiságból teszi. Míg az autós a klimatizált ketrec védelmében ül, előbbi a tűző napon - vagy épp szakadó esőben - teljes fegyverzetben, kesztyűben-csizmában, fején egy ágyúgolyó méretű hőcsapdával, a (mi esetünkben léghűtéses) motor meg okádja rá a forróságot alulról is. Olyanok vagyunk, mint a cápák - ha nem mozgunk, megdöglünk.
Köszönet azoknak, akik hajlandóak átérezni ezt, és lehúzódnak.
Romániáról sok rémtörténetet hallottunk, de kirívó bunkóságot nem tapasztaltunk közlekedési morál tekintetében,sőt. Kellemes csalódás volt. Az utak ilyenek meg olyanok is, nem árt figyelni a kátyúkra. Ja, és ne igyatok Hargita-sört. A Ciuc viszont egész jó (nem a csíki...). És ne vigyetek magatokkal stift kiszerelésű dezodort...Szarrá olvad. Tehát túl sok meleg cuccot is felesleges - már Erdélyben se lehet fázni...
Köszönet útitársainknak a barátságukért, a sok röhögésért, a kalandért, segítőkészségért, fél-kürtőskalácsért, bodzapálinkáért , és hogy a fokhagymásat nem erőltették! DON'T START RECORDING!
Köszönet elsősorban R-nek, aki évről-évre megszervezi az utakat (abban a hiú reményben, hogy egyszer végre egyedül mehet...add fel, R.!) , Alyssának, amiért türelmesen viseli ezt a mániát.
Köszönet Tamás öcsémnek és Gabikának, Pircsi és Ilonka nénéimnek, hogy vigyáztak anyámra, mamának-papának, hogy Bogira, Zsuzska barátnőméknek, hogy medencepartit szerveztek a kiscsajoknak, Bence fiamnak, hogy életben tartotta a flórát és faunát. (Csak ennyi ember kell, hogy helyettesítsen, höhö -és ékszert még nem is csinált senki..
És a rohadt kanapéhuzatot se mosta ki...). Szent Kristófnak, az utazók védőszentjének, aki már kép formájában is figyel itt a falamon. Mindig nagyon jófej velünk.
Aki kedvesen megkérdezi: ugye azért VAN lelkiismeret-furdalásod, amiért itt hagyod őket meg minden gondot, láthatatlan és látható munkát egy hétre? - annak az a válasz, hogy van, persze, sose könnyű.
De majd életünk alkonyán is botorkáljon oda feltenni a kérdést, az, aki egy percre se mert önző módon élni - csak kérdezze meg, hogy mikor az elvárásokkal szembemenve, legalább pár napra mindenki más érdeke elé helyeztem a saját életemet - megbántam-e ?
Azt fogom nyögni, hogy rohadtul nem - és te?
km: kb. 2600
motor: 8
utazó: 14
miccs: egyszer
medve: 1 darab
életre szóló emlék: ezt nem lehet számszerűsíteni.
VÉGE (vagy inkább folyt. köv.)
 

2022. július 22., péntek

D. City - Végnapok

D. City lakosai buzgón gyakorolták vallásukat a hétköznapjaikban: a vásárlást. Örömüket, bánatukat, szeretetüket és szeretetéhségüket is ki tudták fejezni vásárlással, mestereivé, művészeivé váltak ennek. Főként járművekre szerettek költeni, a tehetősebbek klónoztatták magukat, hogy egyszerre több autót is vezethessenek. Plusz karokat műttettek a hónuk alá, hogy mindegyikre húzhassanak egy-egy rolex karórát és kilógathassák a letekert ablakon,miközben több ájfon-kütyüt is tapogatnak egyszerre. Az asszonyok már félévente cserélhették le a konyhabútort magasfényűről shabby chic-re és vissza, az aktuális trend  diktátuma szerint, miközben szinte minden lépésnél új cipőbe bújhattak.

Szorgos nép volt ez: fáradhatatlanul váltotta idejét pénzre és pénzét tárgyakra.  A fogyasztás hihetetlen mértékben felpörgött.
Egy dologgal nem számoltak D.City lakói ártatlan kedvteléseik közepette: az üvegházhatással. 2040-ig úgy tűnt, remekül mennek a dolgok.
 
Mikor az évszázad közepén napi középhőmérséklet átlaga elérte az ötven celsius fokot, az emberek már ritkán merészkedtek az utcára. Régebben se nagyon tették: a járdákat rég felszámolták, ahogy a zöldterületeket is - kellett a hely a parkolóknak, a bevásárlóközpontoknak, a bevásárlóközpontok parkolóinak és az autót áruló bevásárlóközpontok előtt parkolóknak.  A betonplaccokon pedig nincs árnyék... Az élet a föld alatti pincékbe és mosókonyhákba húzódott vissza - itt viszonylag hűvös van még. Gyerekek nem születnek többé - a szex fölös hőt termel és értékes testnedveket kellene rá elpazarolni. A városra baljós kupolaként borul a kipufogógázok alkotta, sötét felleg, epesárgára változtatva az égboltot, köhögésre ingerelve a gázálarc nélkül kimerészkedőt. Az emberi lét többé nem élet, csak a körülményekre adott allergiás reakció. 
 
A délibáb néhány burnuszos, maszkos alakot tükröz néha - kaktuszrügyet böngésznek a valahai kukoricaföldeken. Rajtuk kívül csak a régi, legendás focicsapat pár tagja aktív még a földfelszínen - jól bírják a klímát, nem hajlamosak melanómára sem -  Közép-Afrikában nőttek fel. Ők érzelmi okokból a régi, pompás D.City Kolosszeum romos öltözőiben ütöttek tanyát. De focit már senki sem játszik - mióta a  lelátón megolvadtak a kék-sárga műanyag széksorok, és egyetlen halványzöld masszává olvadva lecsorogtak a pályára. Homokban amúgy is öngyilkosság lenne labdát kergetni.
 
Szánalomra méltó postások vonszolják magukat néha háztól házig - ők sugárzásvédő szkafandert kaptak, hogy ki tudják kézbesíteni a fizetési felszólításokat. A lízingtársaságok továbbra is működnek és követelik a jussukat, igaz, vezérigazgatóik átmenekítették magukat és vagyonukat a Vénusz egyik holdjára. D.City lakosságának gyorskölcsön-törlesztéseiből finanszírozták az expedíciót. 
 
 
A városközpontban műanyagszemetet sodor a forró szél. Az olvadó plasztikkupacokból mérges gázok pöfögnek fel. A szökőkút három bronz nőalakja vörösen izzón pendül néha egyet a könyörtelen sugárzásban.  Itt-ott elhízott varánuszok motoznak a hulladékhalmokban - ez a forróságtűrő faj elszaporodott. A hatalmasra dagadt gyíkok felfalták a többi, kevésbé szerencsés alkatú házikedvencet - többnyire apró termetű, copfos kutyákat, akik retikülökben éltek.
 
(Nehéz elképzelni, hogy a szigetet, ezt a poklot, amin D. City fekszik, valaha Tündérkertnek becézték és talaja irigyelt ívóvízkincset rejtett, zöldellő ligetei és zsíros szántói földi paradicsommá tették - ma minden méreggel van átitatva, a 2018-as nagy méhpusztulás óta pedig nem termett többé mosolygó almát és csengő barackot a kert. Egyes megátalkodott tébolyultak azt rebesgetik , mindez azért történt, mert lakói képtelenek voltak felismerni az egyszerű ok-okozat összefüggést határtalan mohóságuk és a természet pusztulása között - továbbra is az általuk választott politikusokat hibáztatták (szerencsésen választottak meg maguk fölé pszichopata személyiségeket, mivel azok manipulálásban nagyon erősek, továbbá nincsenek gátlásaik)  meg a multikat, vagy épp aki szembejött, panaszkodtak az anyagi helyzetükre és fogyasztottak rendíthetetlenül, bár egyre fáradtabban.
 


 
 A szigetet körülölelő kiszáradt Duna medre fölött ma keselyűk köröznek - az utolsó választási kampány fő témája volt,hogy déli szomszédaink rekesztették és terelték el a folyó vizét a rájuk jellemző, alattomos módon. Bár a hazug, bűnbakkereső kampány bejuttatta a Nagy és Nemes Hősiesség Pártját a parlamentbe, végsősoron mégsem volt sikeresnek mondható. Az országházat ugyanis érdeklődés hiányában (továbbá, mivel a büfében képtelenek voltak megjavítani a klímaberendezést  és a kaviáros falatkák rendre megromlottak) feloszlatták. D.City lakosainak egyetlen éltető humorforrása ez, mikor a MadMax-nek csúfolt, régi bevásárlóközpont falai között karácsonyoznak a télies 38 fokban - bár a régi nagy térdcsapkodós hahotázásoknak már nyoma sincs, halvány visszfényként csak keserű kis mosolyokra futja, a humor, mint a kultúra utolsó, düledező bástyája, még áll.
A keselyűk is maradnak még, egy ideig. Nekik lesz mit enniük.
 

(kép: Hugo Simberg: A halál kertje)

2022. július 11., hétfő

Hűtőmágnes helyett - Motorostúra, Garda-tó, Dolomitok

(Az Ismétlés a Tudás anyja – kérdés, ki az apa. Mivel a Változatosság meg gyönyörködtet, legyen az apa: az Újdonság. Eresszük össze őket: menjünk el újra Olaszországba, de kicsit máshová, máshogyan, és lássuk, mi sül ki a dologból.)

Prológus (kettes verzió)

 

R. paripája


Három év telt el legutóbbi hasonló bejegyzésünk óta – közben kitört egy világjárvány, a szomszédban proxiháborút vívnak a nagyhatalmak, és a klíma sem a régi) – de szerencsére vannak dolgok, amik nem, vagy csak alig változnak.

R. gróf könyvtárszobájában üldögél, fájós lábát hű vizslája, az immár őszes pofájú Mángold hátán nyugtatva. Nyári tervein töpreng. Zambiai orrszarvúvadászat legyen-e az idén, vagy tudományos expedíciót indítson az elsüllyedt Atlantisz felkutatására?... A falakról megértően figyelnek a kalandvágyó ősök portréi, a Hétszilvafássyak. A gróf szórakozottan lapozgat jegyzetei, térképei között, az egyiken hülye formájú, sötétkék tintapaca. Éppen felhúzná magát, mi ez a rendetlenség, mikor beugrik, mire is emlékeztet a pacni...

- A GARDA TÓ! KÖRBEMOTOROZZUK!! És persze, vesszen Trianon! – üvölti ültéből felpattanva, Mángold már csak rezignáltan felnéz, a sarokban hímezgető bájos Alyssa grófné fel se pillant az oltárterítőjéből (csak egy kis sóhajt hallat, mert tudja, ha megvan az ÖTLET, férje reménytelenül, napokra belesüllyed a google-maps szövevényébe és a booking kínálatába, útvonalterveken és szálláslehetőségeknek agyalva lázasan).

- Ispán, készítsék elő a lovamat! Júliusra, persze – adja ki az utasítást R. , az ispán iszkol, az istállóban pedig izgalomtól táguló orrcimpával felnyerít a gazdájával telepatikus kapcsolatban álló éjfekete Road Star. 

 

1. fejezet: Bemelegítés (de nagyon) 

 

Indulásra készen, Lentiben

R. köré 8 motorból, 14 főből álló csapat verbuválódik. Egy délnyugat-magyarországi csücsökben, Lentiben gyűlünk össze, hogy aztán Szlovénián át Észak-Olaszországnak vegyük az irányt  – utunk egy részét a sztrádán tesszük meg , hogy egy nap alatt célba érjünk. Ez talán könnyítésnek tűnhet – nem az. Egy több száz kilométeres sík szakaszon pokoli hőség szakad ránk, a 130 kilométeres ellenszél ellenére úgy érezzük magunkat, mintha egy maximális hőfokra állított hajszárítót tolnának a képünkbe. Az izzadtság ilyenkor mit sem segít, a másodperc töredéke alatt elpárolog a bőrről, tehát semmiféle hűtőfunkciója nincs – ahogy a pihenőknél magunkba locsolt félliter vizek sem hatnak. Lehet, hogy a nyaralás fogalma a jövőben „otthon ülök a klimatizált koporsóban”-t takarja majd, és az elkövetkező években inkább tavaszolni és őszleni fogunk majd, hogy elüssük az időt az apokalipszisig?... Motoros szempontból nem járnánk rosszul. Más szempontokról itt inkább ne essen szó.

Említésre méltó jelenet erről az útszakaszról csak egy maradt meg: egy hűtőkamion, aminek a hátsó ajtószárnyait realisztikus, kétméteres Krisztus-fej díszíti. Elképzeltem, ahogy kettényílik, és kizuhan fél tonna fagyasztott oldalas, mint egy bizarr és jéghideg áldás. Vágyrémálom a negyven fokban. 

Egyébként nem unatkozom (egyébként sose), agytakarítást tartok, ha az útszakasz egyhangú. A felfalt kilométerekkel egyenes arányban maradnak mögöttem az otthoni gondok - nem felejtve, de a megfelelő rekeszekbe elhelyezve szépen. 

Szerencsére odautunk végső, hegyvidéki szakasza jóleső kanyarokkal kárpótol a hőgutáért, egyben ízelítőt ad az elkövetkezőkből . Itália üdvözöl :  térdmagasságban előz egy sárga Ferrari, mintha egy harsány CIAO!-t rikoltana felénk az ország.

 

2. fejezet: Garda-képtár


 

Olaszul az alagutat úgy nevezik: galleria. A Garda-tavat megkerülő csodálatos útvonal felső szakasza, ahol első napi túránkat kezdjük, valóban galériához hasonlatos, találó itt a név. Alagútba ki-becsusszanás, akárhányszor előbukkansz, eléd tesznek egy remekművű festményt. Minden egyes alkalommal, mikor kigurulsz a szabad ég alá, azt gondolod, már nem lehet szebb az eléd táruló látvány – nos, de, egyre szebb lesz. Vizuális multiorgazmus. Mintha egy többezer Csontváry-képből összeállított mozgóképet vetítenének eléd.



 

Az út egyre közelebb kanyarog a vízparthoz: látóhatárodat teljesen kitölti a kékség, amit a szörfözők fehér vitorlás madárrajai, a paragliderek tarka selyem ejtőernyő-sarlói pettyeznek.

 Ilyen érzés lehet a légynek belefulladni egy kehely curacao-likőrbe: csak issza, issza, már tökrészeg a gyönyörűségtől, de nem érdekli, ha beledöglik is, nem lehet abbahagyni. Vagy hasonló élmény lehet egy űrállomásról figyelni azúrkék bolygónkat. Kékszemű szerelmes szemébe bámulni. Belezuhanni fejjel a Vénusz óceánjaiba. Sorolhatnám.

Mikor bakancsunk orra már szinte a víztükröt súrolja, az út hirtelen meredeken felkanyarodik a tavat szegélyező sziklafalra: csermelyekkel átszőtt, hidacskákkal összekötött szűk sziklaszurdokok közé vezet, a fejed fölé tonnás sziklatömbök csüngenek, nyakadat behúzva átsuhansz alattuk, hogy pár másodperccel később újra eléd tárja magát a mélykék tó, immár felülnézetből.

Nem látom, és mégis látom útitársaim arcát, sejtem a széles vigyorokat. Nem felejtem el soha.


 

3. fejezet: Stendhal


Passo San Boldo


Van egy jelenség, Stendhal-szindróma a neve; az íróról nevezték el, aki akárhányszor belépett egy olasz templomba, agyérgörcsöt kapott a gyönyörűségtől, és úgy kellett kivonszolni, hogy a sok szépség nehogy kinyírja.

És ő még csak nem is ült motoron.




Gyanítom, fel kellett volna gumipókozni az ülésre, mert ötpercenkért elájul a látvány-túladagolástól. A mi utazásunk ugyan inkább a természeti, mint az ember alkotta szépségekre koncentrál, de ez a táj bőségesen tele van szórva mindennel, ami szemnek ingere – a motoron ülő ember pedig ezeket a benyomásokat olyan töménységben és változatosságban kapja, mint a kutya, ami kidugja a fejét az autóablakon, hogy szélben leffegő nyelvvel szívhassa magába az illatorgiát.  Itt elsősorban az utas élményéről beszélek; a vezetőnek sokkal inkább kell összpontosítania a szeszélyes kanyarokra, amik nem kis erőfeszítést kívánnak, de annál nagyobb adrenalinlöketet adnak (főleg, ha olyan, egyáltalán nem épp szerpentinekre tervezett országúti cirkálót vezet az ember, mint A. meg R. Ez kicsit olyan, mint goth stílusú lakkcsizmában hegyet mászni. Nem praktikus, de nagyon menő. Főleg, ha nem zuhansz le.)  Harmadik napunk ugyanis a Dolomitok hágóinak bejárásával telik, ezek már ismerősek három évvel ezelőttről, és mégsem, hiszen mindegyik annyira más. Mintha egy terepasztal lenne a vidék, amit egy motoros-figurákat igen kedvelő makettező állított össze, direkt a mi örömünkre.  

Passo Sella , 2240 m, 11 celsius fok

4. fejezet: Flóra

Azok a növények, amiket odahaza cserépben dédelgetünk, télre becibálunk a verandára, meg kartonokkal körbecsomagoljuk, ki ne fagyjanak, itt úgy nőnek, mint a gyom. Hortenzia-sövények szegélyezik az utat. Leander-fasorok a tópartot. Tölgyfányi rododendron árnyékában hűsölve fagyizunk. A sziklafalról kaktuszerdő lóg le. Girbegurba olajfák rázzák kócos, ezüstös leveleiket. Narancsfák zsonglőrködnek sárga labdacsokkal. Láttam egy balkont, amit gyakorlatilag egy citromfa köré építettek fel. A fákon kabócák tanyáznak, amik errefelé nem ciripelnek, hanem láncfűrészelnek, valószínűleg tízezres csoportokban; még konvojunkat is túlüvöltik, pedig az sem halk.

Leander Kills (with it's beauty...)


 A ciprusok kicsit a mi tujáinkra emlékeztetnek, de sokkal-sokkal magasabbra nyúlnak és arisztokratikusan karcsúak (a tuják olyan tahó, szegényember ciprusai).  Nem csoda, hogy Van Gogh úgy szerette őket: mint az orgonasípok, zöld lángoszlopok; izgalmas függőlegeseikkel tagolják a látványt.

A hegyekbe felkapaszkodva pedig a szálas fenyőktől a sziklákba csimpaszkodó törpefenyőkön és virággal pettyezett réteken át kapaszkodunk fel a csupasz sziklafalakig. A dolomitoszlopok  öreg emberekre emlékeztetnek, akikről már lefoszlott minden tetszetős hívság, csak a lényeg maradt - csontok, inak. Szállásunk ablakán is egy ilyen hegycsúcs-apó néz be, sokat figyelem pihenés közben: néha felhőkbe , vagy párába burkolózik, vagy rózsaszín lesz, sárga, majd szürke, napszak szerint, de percről percre is változik – pedig több millió éve áll ott, emberi szemnek látszólag moccanatlanul.

Kilátás a Hotel Nigritella ablakából

 

A hegyi utak kiválóak, nem csak a motorosokat, a túrázókat, a puncimágnes sportautóval közlekedő aranyifjakat és a bicikliseket is vonzzák (utóbbiakról már írtam előző alkalommal, ők a nyaralás-kaland tengelyemről is lelógnak és a mazochista-emberfeletti kategóriába sorolhatók: láttam egy féllábú biciliklist a nyaktörő lejtőn felfelé teperni; egyik lába félcombtól hiányzott, a csonk a vázhoz volt erősítve. Ha valamiért egyszer fel akarnám adni, majd eszembe jut ez az ember.)

Nem is írok erről többet. A szavak hazudnak, pláne leírva; a képek se mutatnak sokat az igazságból, de egy fokkal alkalmasabbak egy táj bemutatására, mint valami ömlengő leírás, amiben olyan elcsépelt kifejezések szerepelnek, hogy: lenyűgöző látkép, földi paradicsomkert satöbbi.

 

5. fejezet: Hála

Estéink pizza, frizzante mellett, és beszélgetés között telnek. Sokat röhögünk, főleg a nap történésein, ezek nem publikusak. Emlékeztetőül a beavatottaknak, címszavakban, lehetnének krimicímek is: „Az ember, aki eleszi az óvodások elől a pirítóst. Miért üres az utasülésem? Jegesmedvék a kikötőben. Cselédszoba, csokibabákkal. Miki és a kettétépett lepedő” – kéretik kiegészíteni, hirtelen ennyi ugrott be. 

Első pizzánk Arco-ban (érdekesség kenyérsütők számára: öregtésztás, 16 órás kelesztésű alappal, isteni volt)

 

A Csapatunk, akikkel csapatunk

Hatalmas ajándék ez az egész, egy kemény év után, és ki tudja, milyen kemény évek előtt. Nem is reméltem ilyesmit. Köszönet a Jóistennek, ha létezik (létezzen!), R-nek, az agytrösztünknek, aki szervezkedett és tűrte (bár morgolódva), hogy állandóan infóért nyaggatjuk, Alíznak, hogy vigyáz rám (nélküle még mindig ott ülnék a hegyen), férjemnek, hogy viszi a seggemet, ahová csak akarom; útitársaimnak, hogy állandóan vidámságra hajlik a kedvük, történjen bármi. Otthonmaradt családtagjaimnak, akik vigyáztak egymásra, fiamnak, aki meg a házra (csak négy virág száradt ki). 


 

Köszönet Szent Kristófnak – vele nem sokkal az utunk előtt találkoztam, egy Hieronymus Bosch kiállításon, festmény képében. Ő az utazók védőszentje. Nagyon szeretett volna valami jót tenni, ezért – mivel drabális termetű volt - a mély víztől parázó zarándokokat hátán cipelte át egy zúgó folyón. Minket is a vállára vett és épségben hazahozott, köszönöm, Kristóf, nagyon megszerettelek, maradjunk ezután is jóba’, jövök egy szentelt gyertyával. 

A Bosch-festmény Szent Kristófja, aki megszólított a tekintetével

 

 

 

6. fejezet: Zarándokok

Az ember, ha útra kel, többféleképpen teheti: van egy tengely, ami a nyaralástól az utazáson át a zarándoklatig vezet. Nyaralni az szeret, aki totális kikapcsolódásra vágyik – befizet egy útra, viszik-hozzák, etetik-itatják, ízek-imák-szerelmek tálcán, közte lábat lógat. Érthető ez is, a mai rohanásban.

Aki utazik, az felfedez. Az utazó nem turista, kilógna kicsit a sorból, a komfortzónájából, cserébe fáradozni, eltévedni is hajlandó. Ebben a fáradozásban akár az extrémig is elmennek egyesek, nekik belefér a Szaharában dűnéket ugrálni át quaddal, vagy az ujjukon csimpaszkodni egy sziklafalon, napi három energiapasztilla ellátmánnyal.


A nyaralásból hűtőmágnest hozol, az utazásból emlékeket, a zarándoklatból egy kicsit más önmagadat – valamit otthagysz, valamit elhozol cserébe.

Mi valahol az arany középúton gurulunk: a motorost szél fújja, bőrig ázik, szétégeti a nap, egy idő után a segge, mindene is megfájdul, többnyire utálja a közlekedés többi résztvevője, ez az egész móka nem is veszélytelen – cserébe övé a szabad láthatár, egy, csak a repüléshez fogható mozgás érzete, bár a pályája félig-meddig kötött (hacsak nem a fentebb említett, szaharai fajta). Nagyon különbözőek, de kissé mind őrült, aki ilyet vállal, nem csoda, hogy üdvözlik egymást, ha összefutnak. Örülök, hogy ismerek párat. 

Arrivederci!

 

Azt hiszem, jófajta zarándoklat volt ez a miénk– én legalábbis úgy érzem, aprófát lehet hasogatni a hátamon, mióta hazaértem. Aztán lehet, hogy holnapra elmúlik...de nem nyomtalanul.

Hát akkor üdvözlet, bolondok, viszlát az úton!

VÉGE

Leltár:

Útitársak: 14

Robi, Alíz, Sanci, Éva, Gyugyu, Angéla, Hínár, Andi, Adrián, Heni, Miki, Bob, Noki és jómagam.

Motor: 8

Kilométer: kb. 2300

Kanyar: számtalan

Pizza: toxikus mennyiségben

Hiányérzet: csak egy dugóhúzó

Fékolaj: annyi neki

Tériszony: heveny

Eufória: maximális.