D. City - Végnapok

D. City lakosai buzgón gyakorolták vallásukat a hétköznapjaikban: a vásárlást. Örömüket, bánatukat, szeretetüket és szeretetéhségüket is ki tudták fejezni vásárlással, mestereivé, művészeivé váltak ennek. Főként járművekre szerettek költeni, a tehetősebbek klónoztatták magukat, hogy egyszerre több autót is vezethessenek. Plusz karokat műttettek a hónuk alá, hogy mindegyikre húzhassanak egy-egy rolex karórát és kilógathassák a letekert ablakon,miközben több ájfon-kütyüt is tapogatnak egyszerre. Az asszonyok már félévente cserélhették le a konyhabútort magasfényűről shabby chic-re és vissza, az aktuális trend  diktátuma szerint, miközben szinte minden lépésnél új cipőbe bújhattak.

Szorgos nép volt ez: fáradhatatlanul váltotta idejét pénzre és pénzét tárgyakra.  A fogyasztás hihetetlen mértékben felpörgött.

Egy dologgal nem számoltak D.City lakói ártatlan kedvteléseik közepette: az üvegházhatással. 2040-ig úgy tűnt, remekül mennek a dolgok.

 

Mikor az évszázad közepén napi középhőmérséklet átlaga elérte az ötven celsius fokot, az emberek már ritkán merészkedtek az utcára. Régebben se nagyon tették: a járdákat rég felszámolták, ahogy a zöldterületeket is - kellett a hely a parkolóknak, a bevásárlóközpontoknak, a bevásárlóközpontok parkolóinak és az autót áruló bevásárlóközpontok előtt parkolóknak.  A betonplaccokon pedig nincs árnyék... Az élet a föld alatti pincékbe és mosókonyhákba húzódott vissza - itt viszonylag hűvös van még. Gyerekek nem születnek többé - a szex fölös hőt termel és értékes testnedveket kellene rá elpazarolni. A városra baljós kupolaként borul a kipufogógázok alkotta, sötét felleg, epesárgára változtatva az égboltot, köhögésre ingerelve a gázálarc nélkül kimerészkedőt. Az emberi lét többé nem élet, csak a körülményekre adott allergiás reakció. 

 

A délibáb néhány burnuszos, maszkos alakot tükröz néha - kaktuszrügyet böngésznek a valahai kukoricaföldeken. Rajtuk kívül csak a régi, legendás focicsapat pár tagja aktív még a földfelszínen - jól bírják a klímát, nem hajlamosak melanómára sem -  Közép-Afrikában nőttek fel. Ők érzelmi okokból a régi, pompás D.City Kolosszeum romos öltözőiben ütöttek tanyát. De focit már senki sem játszik - mióta a  lelátón megolvadtak a kék-sárga műanyag széksorok, és egyetlen halványzöld masszává olvadva lecsorogtak a pályára. Homokban amúgy is öngyilkosság lenne labdát kergetni.

 

Szánalomra méltó postások vonszolják magukat néha háztól házig - ők sugárzásvédő szkafandert kaptak, hogy ki tudják kézbesíteni a fizetési felszólításokat. A lízingtársaságok továbbra is működnek és követelik a jussukat, igaz, vezérigazgatóik átmenekítették magukat és vagyonukat a Vénusz egyik holdjára. D.City lakosságának gyorskölcsön-törlesztéseiből finanszírozták az expedíciót. 

 

 

A városközpontban műanyagszemetet sodor a forró szél. Az olvadó plasztikkupacokból mérges gázok pöfögnek fel. A szökőkút három bronz nőalakja vörösen izzón pendül néha egyet a könyörtelen sugárzásban.  Itt-ott elhízott varánuszok motoznak a hulladékhalmokban - ez a forróságtűrő faj elszaporodott. A hatalmasra dagadt gyíkok felfalták a többi, kevésbé szerencsés alkatú házikedvencet - többnyire apró termetű, copfos kutyákat, akik retikülökben éltek.

 

(Nehéz elképzelni, hogy a szigetet, ezt a poklot, amin D. City fekszik, valaha Tündérkertnek becézték és talaja irigyelt ívóvízkincset rejtett, zöldellő ligetei és zsíros szántói földi paradicsommá tették - ma minden méreggel van átitatva, a 2018-as nagy méhpusztulás óta pedig nem termett többé mosolygó almát és csengő barackot a kert. Egyes megátalkodott tébolyultak azt rebesgetik , mindez azért történt, mert lakói képtelenek voltak felismerni az egyszerű ok-okozat összefüggést határtalan mohóságuk és a természet pusztulása között - továbbra is az általuk választott politikusokat hibáztatták (szerencsésen választottak meg maguk fölé pszichopata személyiségeket, mivel azok manipulálásban nagyon erősek, továbbá nincsenek gátlásaik)  meg a multikat, vagy épp aki szembejött, panaszkodtak az anyagi helyzetükre és fogyasztottak rendíthetetlenül, bár egyre fáradtabban.

 

 

 A szigetet körülölelő kiszáradt Duna medre fölött ma keselyűk köröznek - az utolsó választási kampány fő témája volt,hogy déli szomszédaink rekesztették és terelték el a folyó vizét a rájuk jellemző, alattomos módon. Bár a hazug, bűnbakkereső kampány bejuttatta a Nagy és Nemes Hősiesség Pártját a parlamentbe, végsősoron mégsem volt sikeresnek mondható. Az országházat ugyanis érdeklődés hiányában (továbbá, mivel a büfében képtelenek voltak megjavítani a klímaberendezést  és a kaviáros falatkák rendre megromlottak) feloszlatták. D.City lakosainak egyetlen éltető humorforrása ez, mikor a MadMax-nek csúfolt, régi bevásárlóközpont falai között karácsonyoznak a télies 38 fokban - bár a régi nagy térdcsapkodós hahotázásoknak már nyoma sincs, halvány visszfényként csak keserű kis mosolyokra futja, a humor, mint a kultúra utolsó, düledező bástyája, még áll.

A keselyűk is maradnak még, egy ideig. Nekik lesz mit enniük.

 

(kép: Hugo Simberg: A halál kertje)