Hűtőmágnes helyett  (utazónapló) 

"Az isteni. Néha egy gyümölcsben. Egy emberi mosolyban. Néha a templomokban is. Mindenen átüt." (Márai)

    Gondolkodom rajta, volt-e már rám épület olyan hatással, mint a késmárki öreg evangélikus templom. Talán a strasbourg-i székesegyház, ami a gótika rémületes, szigorú oldalának megtestesülése, falai között szánalmasan jelentéktelen féregnek érzi magát az ember, akinek csak a bűnei hatalmasok - az előbbivel szemben, aminél több örömet, reményt, befogadó szeretetet sugárzóbb templomban még nem jártam. Mindkét oldal igaz, mindkét Isten-arc igaz lehet, nagy élmény látni őket. 

Bár a késmárki ódon épület kívülről is megragadó - egyenetlen, vakolt fala (rajta a díszítőelem csupán egy egyszerre ősinek és modernnek ható,  ritmikusan körbefutó sorminta), sötét fazsindelyei és barátságos, kerek ablakszemei nem sokat árulnak el belső értékeiről, csupán a koráról - olyan, mint egy sokat megélt, nagyon öreg ember - vagy még inkább asszony - akinek minden hányattatás ellenére sikerült megőriznie a derűjét. 

A szomszédságában magasodik egy újabb templomépület is - igazából először ide vezetett minket túraszervezőnk, R.  és az ő történelem iránti érdeklődése - ugyanis Thököly Imre sírboltja itt található. Súlyos kovácsoltvas kapu őrzi a főhajóból nyíló sírhelyet - mintha a 19-ik század végi békés, törvénytisztelő polgárok (minden tiszteletük mellett) tartottak volna tőle, hogy a fejedelem rebellis szelleme kiszabadul? - töprengek. Odabent kis koszorúk sora körbe a falakon, mindegyiken piros-fehér-zöld szalag . Szlovák idegenvezetőnk meg is jegyzi - sok magyar csoport jön ide, imádkoznak, eléneklik a himnuszt, "a magyarok sokkal nagyobb hazafiak, tanulhatunk tőlük". Nem tudom, jó lenne-e ez nekünk.

Átsétálunk a másik, régi  templomépületbe - az alacsony, jelentéktelen  bejáraton belépve pedig olyan látvány fogad, amire nem számítottunk.

Itt derül ki, hogy a templom teljes egészében fából készült, mint megtudjuk, egyetlen szeg felhasználása nélkül. A barokkos faragványok, festmények és főoltár meleg színekben és óaranyban ragyognak, a mennyezeti freskó (nem tudom, alkalmazható-e itt ez a megnevezés, lehet deszkákból ácsolt alapra freskót festeni?...) a legderűsebb-tavaszi-ég-kékben pompázik, rajta felhők gomolyognak. Mindez egyszerre bizarr, vidám és valahogy pogány. Népmesei. Evangélikusoktól igazán nem ilyenre számítottam, ismerve fehér falú, puritán templombelsőinket.

 Megdöbbenek, mikor rájövök, honnan ismerős még nekem ez a kép, faoszlopokon nyugvó mennyezet: az általam annyira szeretett viking faragások, hosszúházak képe merül fel az agyamban...Hogy lehet ez, hogy kerül ez ide, ebbe a közép-európai kisvárosba? Mintha a derék evangélikusok keresztbe tettek volna két hosszúházat egymáson, ezáltal a metszetben olyan intenzív erőteret hozva létre, aminek a hatása alól nincs ember, aki kivonhatná magát.

Utánaolvasva kiderül, a megérzés nem vezetett tévútra: a templom alaprajza az északi országokban szokásos, egyenlő szárú kereszt-típus. Olyan legenda is él, miszerint svéd tengerészek közreműködtek az építésében - ezért a kerek hajóablakok..."Felfordított hajó"-nak is nevezik sokszor. A fénykorban ezerötszáz ember töltötte meg a  földszinti padokat és a karzatokat, minden irányból a középpont felé fordulva - ahol ma is az eredeti keresztelőmedence látható - valóban olyan érzése lehetett az embernek a padban ülve, mintha együtt evezne a gyülekezet, de ebben a varázslatos alkotmányban mégis mindannyian a középpont felé haladnak. 

Pár hónapja készült "Bárka"-nyakékem

És hogy kerülök ide én?  A hugenotta nevemmel, amit vallási üldöztetések elől menekülve hoztak magukkal és őriztek meg evangélikus őseim, a család Limpár fele - bár közben valahogy magyarok lettünk, végül egy kis országban is kisebbség, újra? Különös.

A covid-járvány miatt országhatárok közé szorul a motoros is - egy kelet-magyarországi túra meghiúsult. A szükségből  kovácsoljunk erényt - így merült fel  helyette a szepességi barangolás ötlete, Késmárk-Lőcse-Bártfa bejárásával. A túra első napján áldoztunk Esőistennek bőségesen, ötkilósra dagadt  vizes bakancsokkal caplattunk be szálláshelyünkre.  Cserébe másnap távolmaradása kegyében részesített bennünket - ettől valahogy minden ember, a szállásadónk, pincérek, járókelők - kedvesnek és mosolygósnak látszott a szombati  a napsütésben.

Ahogy idegenvezetőnk (egy idősebb, kis kerek hölgy)  is - aki bár szépen, szabatosan mesélt az újtemplomról is, ahogy átmentünk a régibe, többé nem tudta leplezni - ez az ő szíve közepe . Szeme sarkából nézte, ahogy nekünk belépve leesett az állunk a látványtól, dícsérte a hely tökéletes akusztikáját, a régi mesterek és a restaurátorok munkáját.

Azt mondta, az épületet nyilván a Jóisten tartja egyben már 303 éve - ha nem lenne ez a műemlék, nagy lenne a nyomorúság Késmárkon. Így meg az egész világ idejár, csodájára.

Igaza lehet: 303 év imáival impregnálni a faanyagot - ennél jobb tartósító módszer nincs. Az épületnek pedig még alapjai sincsenek - Isten van, vagy nincs, legyen bárhogy is - ilyesmire csak a hit képes. 

Eddig a napig nem is tudtam erről a helyről - mennyi minden köt ide pedig. Szeretem hinni, hogy a sors keze lökdösött finoman, véletlenek által - ahogy sokszor teszi.

Volt egy olyan vízióm is, ott a kereszt közepében ülve,  hogy az utolsó ítéletkor az egész épület-bárka könnyedén felemelkedik majd, és - gyülekezettel, képzelt svéd hajósokkal, hívekkel, üldözöttekkel, sírboltból kiszabaduló rebellis fejedelmekkel, derék nyárspolgárokkal, motorosokkal és szlovák idegenvezetőkkel együtt vagy nélkülünk? ... - a talajtól könnyedén elszakadva (hisz alapja nincs), azt a néhány villanyvezeték-horgonyt  elszakítva, az angyalok kórusának hangjára szépen fellebeg az Örök Üdvösségbe. 

Addigis, köszi, Sors, Isten, Valaki! Mutatsz még ilyeneket? Hálás lennék. 

Az élet kétféle.
Az élet olyan, mint mikor Karpov meg Kaszparov egy gyönyörű diófa sakkasztalkán ébenfa és elefántcsont-figurákat tologat, minden lépést alaposan megfontolva. A háttérben halk Mozart szól. Libériás inasok néha frissítőket szolgálnak fel. Tiszta sor: minden lépésnek előre kiszámítható következménye van - számtalan következmény lehet, de mindegyik kiszámítható . Győzelmedért téged illet a dicsőség, de ha veszítesz, csak magadat okolhatod.
Az élet olyan, mint mikor részeg matrózok egy kocsmában, cinkelt lapokkal snapszeroznak. Gnóm zongorista püföli a foghíjas pianínót. Minden a szerencsén múlik. A végén bezsebelheted az összes zsíros bankót, aprót és pecsétgyűrűt (esetleg aranyfogat) , de az is lehet, hogy széklábat döfnek a szemgödrödbe. És egyikről se te tehetsz.

"Feltámadás szele mindig újra
Fúj a földön - fújj hát rajtam át,
Pusztaságom odvaiba fújva
Oszlasd szét a kétely zavarát,
S új Kezdet lesz, ami már kiszáradt:
Hajtasd ki megint a pálmafákat!
Te, aki nem űzted el Tamást sem,
Bár boldog, aki hisz, ha nem is lát,
Ugye megadod, hogy újra lássam
Szép arcod hitető sugarát?
Virraszt velem a türelem,
S könyörög a kétely és a hűség:
Támadj föl már bennem, örök Húsvét! "

(Vas István: A rostirónt letettem - részlet)

Ady Endre : Ki várni tud

Tartsd magad,
Sors, Élet és Idő szabad
S ki várni érez, várni tud.

Várni tud,
Kinek ön-énje nem hazug
S nem hord össze hetet s havat.

Tartsd magad,
Mert most az a leggazdagabb,
Ki várni érez, várni tud.

Babits Mihály: 

PSYCHOANALYSIS CHRISTIANA
 

Mint a bókos szentek állnak a fülkében
kívülről a szemnek kifaragva szépen,
de befelé, hol a falnak fordul hátok,
csak darabos szikla s durva törés tátog:
 

ilyen szentek vagyunk mi!
 

Micsoda ős szirtből vágták ki lelkünket,
hogy bús darabjai még érdesen csüngnek,
érdesen, szennyesen s félig születetlen,
hova nem süt a nap, hova nem fér a szem?
 

Krisztus urunk, segíts meg!
 

Hallottunk ájtatós, régi faragókat,
kik mindent egyforma türelemmel róttak,
nem törődve, ki mit lát belőle s mit nem:
tudva, hogy mindent lát gazdájuk, az Isten.
 

Bár ilyenek lennénk mi!
 

Úgyis csak az Úr lát mindenki szemével,
s hamit temagadból szégyenkezve nézel,
tudd meg, lelkem, s borzadj, mert szemeden által
az Isten is nézi, az Isten is látja!
 

Krisztus urunk, segíts meg!
 

Óh jaj, hova bujhatsz, te magadnak-réme,
amikor magad vagy az Itélő kéme?!
Strucc-mód fur a percek vak fövenye alá
balga fejünk - s így ér a félig-kész Halál,
 

s akkor mivé leszünk mi?
 

Gyónatlan és vakon, az évek szennyével
löknek egy szemétre a hibás cseréppel,
melynek nincs csörgője, s íze mindörökre
elrontva, mosatlan hull vissza a rögbe.
 

Krisztus urunk, segíts meg!
 

Ki farag valaha bennünket egészre,
ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne,
ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló,
legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró?
 

Szenvedésre lettünk mi.
 

Szenvedni annyi, mint diadalt aratni:
Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni,
míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya
beállítson majdan szobros csarnokába.
 

Krisztus urunk, segíts meg!

Vírusnapló, március 17. 

A busz meséje

Tizenvalahány éve történt, januárban, fiatal voltam, bohó . Az előrejelzések nagy havazást jeleztek, de hát jeleztek azok már sok mindent...Csallóközben 87 emlékezetes tele óta (mikor a blokkok között háromméteres buckákat épített és arról szánkázott a síkvidéki gyereksereg) nem volt hóakadály. Ugyanmár. Gondoltam én, és buszra szálltam, Komárom felé.
Tiz kilométer után a busz lelassult. Az ég sötétszürkéjét lassan eltakarták az ablakra tapadó óriáshópelyhek. Az első szélvédőn nyekeregve,kínlódva küzdöttek az ablaktörlők, aztán végleg leálltak.
Végül maga a busz is.
A sofőr elmorzsolt egy káromkodást, kikászálódott, kabátba bújt és kiment megnézni, mi a helyzet.
Tanácstalanul mozgolódni kezdtek az utasok is. Eddig egyetlen, érdektelen masszának tűntek, most tűnt fel, hogy különálló emberi lények.
Ez még az okostelefonok elterjedése előtt történt, muszáj volt hát szóba elegyedni egymással. Az én emberekkel való interakcióm nagyrésze a könyvek szerzőivel zajlik, előhúztam hát egyet.
Mellettem egy sovány, középkorú úr ült. Megdícsérte a könyvemet. Onnantól volt közös témánk.
A busz közben lassan hűlni kezdett. A sofőr hol ki, hol bekapcsolta fűtést. Mögülem gyereknyafogást hallottam: egy nagyon fiatal anyuka, kétévesforma fiút csitítgatott. Gyerekkel még én se indultam volna útnak - gondoltam, aztán gondolatban rögtön fel is pofoztam magam az ítélkezésért. Mert nem tudhatom, ki, hová, miért.
A legtöbben kedélyesen taglalták a lehetőségeinket, sztorikat meséltek a valahai nagy havakról, a Dunáról,ami régen minden évben befagyott és persze a katonaságról, ahol a zuhanyrózsából is jégcsapok lógtak.
Egy bundás nő felcsattanva megjegyezte, hogy ezt nem csinálhatják meg velünk, hogy itt hagynak ülni. Hisz megfagyunk. (Mindenki zavartan elhallgatott. Tudtuk, hogy ilyesmit nem szabad kimondani. Mind tudtuk, kivéve a nőt). Küldjenek helikoptert. Ő nem marad itt. (Mikor senki sem reagált egyre hangosabb felvetéseire, elhallgatott és visszavonult a bundájába duzzogni).
Teltek az órák. Egy fejkendős néni elővett egy műanyag doboz hájast, körbekínálta (az onokámnak sütöttem, de ki tudja, odaérek-e máma, meg majd csinálok neki frisset). Egy piros orrú felbátorodott, ő laposüveget húzott elő. Ez is körbejárt. Az utasokat összetartozás érzése járta át, ettől mindenki átmelegedett kicsit. A mellettem ülő úr felajánlotta nagy, kockás sálját, hogy terítsem a lábamra.
Egy harsány hangú, fiatal férfi vitte legtöbbször a szót - az a fajta ember volt, akinek mindig muszáj csinálni valamit, különben megőrül. Flörtölt a bundással, amitől az kissé megengesztelődött. Viccelődött, barátkozott, piszkálódott, mint egy vásott kölyök. Mellette egy zárkózott arcú öregasszony ült, nagy szatyrokkal. Ő egy szót sem szólt. A fiatalember most az asszonyt kezdte heccelni, hogy mi van a szatyrokban, mert ő úgy látja, hogy bizony üvegek. És tessék látni, itt most buli van, mert mind meghalunk és minden megy a közösbe, tessék má' közreadni. Az öregasszony vonakodva bevallotta, hogy bizony pálinkája van, de abból ő csak pénzért ad.
Erre nem volt mit mondani.
A kisgyerekért időközben megérkezett egy autó - onnan, ahonnan indultunk, még át tudta verekedni magát hólánccal - aztán hazafelé végig rückvercben ment-e, nem tudom máig sem, de mindenki fellélegzett, hogy a kisgyerek meg az anyuka biztonságba került.
A sofőr hírt kapott, hogy az előttünk egy kilométernyire elakadt buszt már kiszabadították, jó lenne, ha átverekednénk magunkat oda, mert ő már nem tud fűteni sokáig.
Felkerekedtünk, szatyrostul, nénistül és laposüvegestül, mint a pingvinek, egy sötétlő halmazban megindultunk a kavargó
viharban. Hihetetlen volt, hogy ez az a szántóföld, ami mellett annyiszor elhajtottunk már. Némi csapadék, és emberi életre alkalmatlan, zord sarkvidékké változott.
Emlékszem, mekkorát estem (a Martens-bakancs nem túl jó hójáró lábbeli, csúszik), de felsegítettek, leporoltak.
Szerencsésen megérkeztünk a másik buszhoz, majd az állomásra. Az emberek segítettek. Úgy beszélgettek idegenekkel, mintha régről ismernék egymást. Hisz tulajdonképpen így van.
Rég el akartam mesélni ezt, itt volt az alkalom.

Bábel meséje 

 

 (Vírusnapló március 23. A Mert nőnek lenni jó magazinban jelent meg) 

 

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy építkezés.

A Torony alapjait nagyon-nagyon rég vetették meg, vérben és sárban, öldöklő küzdelemben a megmaradásért. Igy születik minden, de minden.

Mikor az alapok álltak, az ősöknek végre volt hol megvetni lábukat az ingovány fölött,  folytatták hát a munkát. Fényre vágytak, felemelkedni a sárból!

Évről-évre finomodott kezük alatt a durva kő, a tudás gyarapodott és az építkezés minden egyes új ötlettel gördülékenyebbé vált. Maradt idő körülnézni az egyre magasodó falakról, a láthatár kitágult és madarak rajai cikáztak a állványzatok között. Az emberek énekelni tanultak tőlük és hálásnak lenni.

Egy idő után már nem volt szükség rá, hogy mindenki részt vegyen a nehéz kétkezi munkában. Aki gyengébb volt testben, de okos, foglalkozhatott csak a tervezéssel. Ha valaki szívesebben nézte a tájat, de élvezetesen mesélt róla, nem várták el többé tőle, hogy nehéz köveket emeljen - csak meséljen, énekelje el, hogy hallják, fesse le, hogy az ő szemével is lássák a többiek. Volt, aki csak a madarak röptét nézte, és imába foglalta, ez volt a dolga. Igy mindenkinek könnyebben teltek a napok.

A tervek pedig egyre merészebbek lettek, az oszlopok olyan magasak, hogy a tetejük ködbe veszett, az ablakok a szivárvány összes színében tündököltek, szobrok díszítették a fülkéket, orgonák diadalmas zenéje töltötte be a tereket. Az emberek örültek, élvezni kezdték a növekedést, csak magáért az érzésért, nem kérdezték többé, miért is épül a torony? Elég, ha szép.

Nem tudni, hol volt az a pont, ahol még biztonsággal meg lehetett volna állni. Másképp folytatni, mint ahogy folytatták.

Mert lassan mindenből túl sok lett. Csak a levegő fogyott egyre, ahogy mind magasabbra tört az építkezés. Az ember annyira megszokta, hogy állandóan törekedjen felfelé, hogy nem tudta elképzelni az életét enélkül. Már nem nézte a tájat. Nem énekelt és nem volt többé hálás sem.

Talán, ha épített volna egy csigalépcsőt is; befelé, és lefelé csavarodót, lett volna merre menekülnie. Talán másképp alakul. De nem mert már lenézni, és nem akarta látni, honnan jött és hova zuhanhat vissza egy óvatlan pillanatban.

A torony millió felé ágazott szét, tekeredett, mellvédjét bizarr díszítmények ékítették, tetőcskéin színes karmok meredeztek, vigyorgó vízköpők lógtak. Soha nem látott jólét kora köszöntött be. Az ingerek émelyítő bőséggel áradtak, minden új volt és csillogó, ami kicsit is megkopott, nevetve lehajították a tátongó mélységbe. Mindenki elhitte, hogy ő bárki lehet, csak akarnia kell. A tudós azt hitte, mindenható, az üzletember azt hitte , művész. A ripacs azt hitte, színész. A szolga azt hitte, politikus. A politikus azt hitte, ő Isten. A művész eladta magát.

A csillogás pedig elvakította az embereket, nem látták többé a saját gazdagságukat sem. Csak azt vették már észre, ami harsány. Semmi más nem ütötte át az ingerküszöböt.  Botrányos. Érzelgős. Giccses és csöpögős. Sziruptól vagy vértől, egyremegy. Ennek tapsoltak, ettől remegett, rengett az egész épület.

Végül megingott.

 Egyre-másra zuhantak alá a cirádák, kőormok, balkonettek és ballusztrádok. 

Aztán az emberek is lezuhantak, magukkal rántva mindent, amibe hirtelen belemarkoltak ( többnyire súlytalan vacakok voltak kéznél, ezek semmit sem értek. Az igazi kapaszkodókat elérőknek maradt némi esélyük.)

Kipörögtek az űrbe mind, először az, aki-ami legfelül volt:

Influenszerek először, aztán a trénerek.

Romantikus sikerkönyv-szerzők.

Valóságshow-szereplők.

Nagyseggű popdívák.

Hollywoodi filmproducerek.

Trendszetterek.

Gagyi tévés műsorvezetők a reggeli műsorsávból.

Pszichopata vezetők.

Marketing-guruk.

Szektavezérek.

Netes trollok és kockák.

A  generációk boomertől alfáig.

Libsik és jobberek.

Velük zuhantak a push-up-ok és szelfik.

Kollagénes arcmaszkok.

Fehérjeporból épített bicepszek.

Városi terepjárók.

Tehetségkutatónak álcázott cirkuszok.

Álbarokk vidéki kastélyok tányérantennákkal és műanyag ablakokkal. 

Utazásnak hazudott, óceánjárós bevásárló-körutak.

Tartalomnak hazudott reklám.

Női magazinok.

Operett-lagzik.

Fast fashion brandek. 

A gyorsan tönkremenő, részletre vásárolt telefonok.

A tervezett elavulás.

A látszat-jótékonykodás mögé rejtett teljes közöny.

Az egyenlőségesdi mögé rejtett burkolt megvetés.

A tőzsde árfolyama.

A harmadik világba kihelyezett rabszolgaság.

A kényszeres evők, és kényszeresen koplalók - nekik megváltás volt a zuhanás.

Még most is zuhannak, ha végleg le nem zuhantak. Ki tudja,  sikerül-e valakinek megállítani az omlást, ki tudja, melyik emeletnél? Az értékes dolgokat is elveszítik Bábel lakói, vagy csak a feleslegeseket?

Nem először dőlt le a torony, talán nem is utoljára.  De egy biztos,Édes Gyermekem : valaminek

VÉGE.

(Kép: Idősebb Peter Bruegel: Bábel tornya , forrás - Wikimedia.commons )