Vírusnapló, március 17. 

A busz meséje

Tizenvalahány éve történt, januárban, fiatal voltam, bohó . Az előrejelzések nagy havazást jeleztek, de hát jeleztek azok már sok mindent...Csallóközben 87 emlékezetes tele óta (mikor a blokkok között háromméteres buckákat épített és arról szánkázott a síkvidéki gyereksereg) nem volt hóakadály. Ugyanmár. Gondoltam én, és buszra szálltam, Komárom felé.
Tiz kilométer után a busz lelassult. Az ég sötétszürkéjét lassan eltakarták az ablakra tapadó óriáshópelyhek. Az első szélvédőn nyekeregve,kínlódva küzdöttek az ablaktörlők, aztán végleg leálltak.
Végül maga a busz is.
A sofőr elmorzsolt egy káromkodást, kikászálódott, kabátba bújt és kiment megnézni, mi a helyzet.
Tanácstalanul mozgolódni kezdtek az utasok is. Eddig egyetlen, érdektelen masszának tűntek, most tűnt fel, hogy különálló emberi lények.
Ez még az okostelefonok elterjedése előtt történt, muszáj volt hát szóba elegyedni egymással. Az én emberekkel való interakcióm nagyrésze a könyvek szerzőivel zajlik, előhúztam hát egyet.
Mellettem egy sovány, középkorú úr ült. Megdícsérte a könyvemet. Onnantól volt közös témánk.
A busz közben lassan hűlni kezdett. A sofőr hol ki, hol bekapcsolta fűtést. Mögülem gyereknyafogást hallottam: egy nagyon fiatal anyuka, kétévesforma fiút csitítgatott. Gyerekkel még én se indultam volna útnak - gondoltam, aztán gondolatban rögtön fel is pofoztam magam az ítélkezésért. Mert nem tudhatom, ki, hová, miért.
A legtöbben kedélyesen taglalták a lehetőségeinket, sztorikat meséltek a valahai nagy havakról, a Dunáról,ami régen minden évben befagyott és persze a katonaságról, ahol a zuhanyrózsából is jégcsapok lógtak.
Egy bundás nő felcsattanva megjegyezte, hogy ezt nem csinálhatják meg velünk, hogy itt hagynak ülni. Hisz megfagyunk. (Mindenki zavartan elhallgatott. Tudtuk, hogy ilyesmit nem szabad kimondani. Mind tudtuk, kivéve a nőt). Küldjenek helikoptert. Ő nem marad itt. (Mikor senki sem reagált egyre hangosabb felvetéseire, elhallgatott és visszavonult a bundájába duzzogni).
Teltek az órák. Egy fejkendős néni elővett egy műanyag doboz hájast, körbekínálta (az onokámnak sütöttem, de ki tudja, odaérek-e máma, meg majd csinálok neki frisset). Egy piros orrú felbátorodott, ő laposüveget húzott elő. Ez is körbejárt. Az utasokat összetartozás érzése járta át, ettől mindenki átmelegedett kicsit. A mellettem ülő úr felajánlotta nagy, kockás sálját, hogy terítsem a lábamra.
Egy harsány hangú, fiatal férfi vitte legtöbbször a szót - az a fajta ember volt, akinek mindig muszáj csinálni valamit, különben megőrül. Flörtölt a bundással, amitől az kissé megengesztelődött. Viccelődött, barátkozott, piszkálódott, mint egy vásott kölyök. Mellette egy zárkózott arcú öregasszony ült, nagy szatyrokkal. Ő egy szót sem szólt. A fiatalember most az asszonyt kezdte heccelni, hogy mi van a szatyrokban, mert ő úgy látja, hogy bizony üvegek. És tessék látni, itt most buli van, mert mind meghalunk és minden megy a közösbe, tessék má' közreadni. Az öregasszony vonakodva bevallotta, hogy bizony pálinkája van, de abból ő csak pénzért ad.
Erre nem volt mit mondani.
A kisgyerekért időközben megérkezett egy autó - onnan, ahonnan indultunk, még át tudta verekedni magát hólánccal - aztán hazafelé végig rückvercben ment-e, nem tudom máig sem, de mindenki fellélegzett, hogy a kisgyerek meg az anyuka biztonságba került.
A sofőr hírt kapott, hogy az előttünk egy kilométernyire elakadt buszt már kiszabadították, jó lenne, ha átverekednénk magunkat oda, mert ő már nem tud fűteni sokáig.
Felkerekedtünk, szatyrostul, nénistül és laposüvegestül, mint a pingvinek, egy sötétlő halmazban megindultunk a kavargó
viharban. Hihetetlen volt, hogy ez az a szántóföld, ami mellett annyiszor elhajtottunk már. Némi csapadék, és emberi életre alkalmatlan, zord sarkvidékké változott.
Emlékszem, mekkorát estem (a Martens-bakancs nem túl jó hójáró lábbeli, csúszik), de felsegítettek, leporoltak.
Szerencsésen megérkeztünk a másik buszhoz, majd az állomásra. Az emberek segítettek. Úgy beszélgettek idegenekkel, mintha régről ismernék egymást. Hisz tulajdonképpen így van.
Rég el akartam mesélni ezt, itt volt az alkalom.