Dolomitok - Motorostúra, 2019

 

I. Előzménytörténet: Egy elsőrendű Idea

Egy hosszú, téli estén R. gróf ősi kastélyának ősi-ősi könyvtárában, az ősi-ősi-ősi fóliánsoktól roskadozó polcok közt üldögél kedvenc karosszékében . A kandallóban táncoló lángnyelvekre mered, szórakozottan vakargatja hű öreg vizslájának fültövét és kedvenc diópálinkáját kortyolgatja - azon morfondírozik, ugyan hova menjen motorozni jövő nyáron.

Hirtelen, halk robajjal összeomlik a kandallóban egy méretes, izzó fahasáb - a parázsból mintha hegyormok, szirtek és szakadékok rajzolódnának ki...

- HÁT PERSZE, DOLOMITOK! - üvölti felpattanva R.

Mángold, a vizsla riadtan nyüszítve ugrik félre. - IDE NEKEM DÉL-TIROLT! ...és persze, vesszen Trianon! - teszi hozzá halkabban, és megigazítván monokliját,  felhörpinti pohara aljáról a nedű maradékát.

A bájos Alyssa grófné épp csak felpillant a hímzőrámája mögül, majd megértőn elmosolyodik és rábólint.

Kint, az istállóban izgatottan felnyerít az éjfekete Yamaha Wild Star.

II. Indulás

R. lelkes útitársakra tesz szert három másik  kalandvágyó motorosházaspár személyében (köztük miránk), azzal pár hónap szervezés, agyalás és egyeztetés után nekivágunk - irány a Keleti-Alpok. Gyorsan átszeljük Nyugat-Magyarországot és Szlovéniát - szelnénk, de R. motorja megmakacsolja magát: irdatlan sokat zabál (egy kilométerrel a benzinkút lehajtója előtt végképp kifogy és csak N. vállába kapaszkodva tudnak begurulni a kútra) és fura fekete füstöt ereget.

Így egy kis parával indul a túra, de végülis szerencsésen (bár némileg kormosan)  elérjük Olaszországot (ezt két dolog jelzi: épp mikor azt gondolom, francba, sehol egy ciprus, meglátom az elsőt; továbbá Paganini márkájú kamionok és  a hülye sztrádakapuk - Itáliában minden autópályaszakaszért külön kell fizetni, nincs matrica. Az még oké, hogy belépésnél az automata ad egy jegyet, de kilépésnél megállsz egy nagy kék kapcsolótábla előtt, amin van ötven bemeneti nyilás a jegynek, kártyának, bankjegyeknek, aprónak, helyi feltöltős kártyának, de talán még óvszert is ad ki, nem tudom - és egy titokzatos, nagy piros gomb, pont olyan, mint amivel atomcsapást szoktak elindítani. Hogy teljes legyen a pánik, a robot közben olaszul magyarázza, hogy mit csinálj. Köszi. Csak szólok, hogy tudjátok előre. Hasonló bénázás folyik a benzinkutaknál is. ) 

Elérjük a hegyeket! Ma vészjóslóan morcos arcát mutatja a vidék, de talán így még lenyűgözőbb. Il Mordoro. A fejünk fölött szinte összeérnek az egyre magasodó bércek, csúcsuknál lila köd gomolyog. A vékony csík, ami az égből látszik, sem túl biztató - le is szakad az eső hamar, csapkod a ménkű a koromfekete boltozat alatt. Wagner imádná.  Az égszakadás nagyját egy benzinkúton vészeljük át (itt iszom az első olasz espresso doppiómat - sajnos, ezek után semmilyen otthoni kávé nem fog ízleni, konstatálom csodálattal és egyben szomorúan).

Esőruha fel, gyerünk tovább. Már csak 100 kilométer, ezt már féllábon is. Ezúttal A. navigációjára bízzuk magunkat. A. utóbb bevallja, ez egy igen kalandvágyó kis kütyü, afféle kínai motoros GPS - talán ezért vezetett fel minket egy kétezer méteres hágóra egyből, mert Kínában az nem méret. Vizes úton. N. Metzeler abroncsai sajnos iszonyatosan csúszkálnak a tócsákban, R. kicsit elküldi a GPS-t szecsuán melegebb tájaira, ahonnan jött ; majd'  800 kilométer megtétele után én is kissé aggódom, de a látvány - passo Rolle, az első hágónk - végül mindenért kárpótol - utólag azt is nagyon tudjuk értékelni, hogy pont a kedvezőtlen időjárás miatt nem volt SENKI a hegyen, de tényleg. Miénk  a pálya, a kanyarok, a táj; csak a miénk.

III . Malvinka

Jó kérdés, hogy egy motoros túra leírásában miért szentelek külön részt egy fonnyadt szállásadónőnek, de útitársaim egyetértettek abban, hogy Malvinka, az egy külön fejezet (egyébként van neki szép hosszú német neve, a Malvinkát N. akasztotta rá , viszont pompásan leírja a személyt). 

A szállásunk gyönyörű helyen, egy Nalles nevű település szélén áll, almáskertek veszik körül, amíg a szem ellát - és addig lát el, míg a tekintet a festői hegyláncba nem ütközik. R. sem gondolhatta a kedvező recenziók alapján, mikor a szobákat lefoglalta, hogy ennek a paradicsomi kertnek is megvan a maga áspiskígyója.

Már érkezésünkkor feltűnt, ahogy vendéglátónk vigyorgó hellómra szúrós pillantással válaszolt (mással sem) de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. A későbbiekben kiderült, hogy míg a többi, sikerrel fegyelmezett rab..ööö vendég kilenckor eltűnik a szobájában, hogy ott vedelje a pezsgőt néma csendben, minket, akik a teraszon szeretnénk elfogyasztani (amúgy tőle vásárolt) sörünket, borunkat az események jóízű kitárgyalása mellett, a csillagos ég alatt, a hölgy mélységes megvetése sújt. A(z egyébként finom) reggelinél súlyosbodott a helyzet: minden  szelet prosciutto, amit a zsömlénkre helyeztünk , hörgést váltott ki belőle; ha N. még egyszer tölteni mert a dzsúszból, Malvinka szeme vérben forgott. Ha a kávégépet kezeltem, jeges pillantása gleccserként folyt végig a hátamon. Mikor este  N. megpróbált talpaspoharakat vételezni, egy sötét sarokból elé toppant a perszóna és kijelentette, hogy az nekünk nem való. Eltörjük a nagy barbár mancsainkkal. Használjuk csak a decis vastagfalúakat.

Nem mi lettünk volna, ha nem gyártunk sorozatban poénokat Malvinka rovására, de azért az efféle viselkedés, mitagadás, szerzett pár kellemetlen percet. Soha nem tudjuk már meg, hogy a hölgy xenofób volt, motorosfób, vagy  mitől savanyodott ilyen  ráncoscitrommá a világ legszebb almáskertjének közepén, de nem is érdekelt: távozáskor a kért összeget centre pontosan pengettük ki, a borravalót pedig eltettük a mindig mosolygós szlovéneknek. 

(R. zseniálisan elegáns bosszút ötlött ki: a szállásról írt netes értékelőjében kiemeli, hogy mennyire szívélyesen fogadják - különösen a külföldi - motorosbandákat a panzióban, minden nap hajnalig tart a hepaj, a szállásadónőt pedig közvetlen, barátságos, mi több, bizalmaskodó modorral lehet kenyérre kenni. Take revenge, like a sir.)

IV. Csak a derű óráit számolom

Második napunk szebb időt nem is ígérhetne: a napsugarak kiszínezik a hegyeket. A táj megunhatatlanul változatos: buja növényzetű völgyekből fenyőerdőkbe kanyarog fel az út, festői kis alpesi falvakon keresztül - az épületek  vagy tipikus német, faerkélyes, virággal ékes, többszintes paraszt- és polgárházak, vagy a keskeny ablakos, fazsalus olasz villák - az eredetileg színnémet Dél-Tirolt 1919-ben csatolták Olaszországhoz, akkor a betelepítések hatására alakult ki ez a vegyes kép ( küzdelmek árán, de a 20-ik század második felére  teljes autonómiát harcolt ki a tartomány, a feliratok kétnyelvűek, a német az első - figyelmébe ajánlanám mindazoknak, akik a Felvidéken feleslegesnek, sőt pofátlanságnak tartják, ha ezt követeljük). A német ház tip-top, geometrikusan elrendezett virágládákkal; az olasz kissé omladozó vakolatú, előtte, padon emberek üldögélnek. A német ház előtt nem üldögél senki, nem ér rá. A rendezettség gyönyörködtető, de kissé félelmetes - ahogy Márai írja, minden Rend mögött ott leselkedik a Rendszer, az pedig az embert sosem szereti.

Ahogy haladunk egyre magasabbra, ütköznek ki - mint egy markáns arcból a pofacsontok -a táj igazi vonásai, a sziklák. A hajtűkanyaroknak köszönhetően mindig más szögből csodálhatod meg ugyanazt a hegyet, a völgyekből hunyorgó tavakat - van jáde-, malachit- és sötét smaragdszínű is - szelíd szemű teheneket, nyaktörően meredek réteken kaszáló embereket. Ennyi alagutat se abszolváltunk még (az egyik nyolc kilométer hosszú volt) - ezeket olaszul Galleriának hívják, amit tökre nem értek, mert itt aztán nincs semmi néznivaló. Ami inkább galéria, azok a viaduktok, amelyek nyitott oldala szédítő szakadékra nyílik, a tetejükről meg néha hóolvadék zúdul alá.

A nap folyamán két hágón is átkelünk - a Passo del Giovo-n és a Passo Gardenán - mindegyik felülmúlja szépségben az előzőt...és hátravan még a hab ezen a sziklatortán, a Stelvio.

V. Stelvio. Relációk.

Péntek reggel a fogmosás mellé kapcsolgatok egy kis olasz tévét - a héten kitört a Stromboli; a helyi tv shop: Donnashopping (röhögök) ; "Turistificazione" - erről szól egy másik riport: Firenze, Velence eredeti lakói lassan teljesen kihalnak a városból, az összes lakást turistáknak adják ki, tarol az airbnb; a boltok helyét átveszik a turistáknak bóvlit áruló kioszkok. A közösség, ami a kultúrát építené, eltűnik, a hely kiürül, kirakattá, múzeummá válik. Meghal. Elszomorodom. Nem ebben veszek-e részt én is?

A Dolomitokra mondhatnád - na, ez mindennek a teteje. Pedig épp ellenkezőleg: mindennek az alja! 65 millió éve egyenes fennsík volt, előtte meg tengerfenék, bizony. Megnyugszom. Airbnb már rég nem lesz, az ember építette út is letörlődik a hegyoldalról, a szavak, amiket most leírok, kavargó csillagpor egy fénysugárban, velem együtt - a hegyek ugyanúgy itt állnak majd, és csak egy egész picit lesznek kopottabbak.

A Stelvio hágó 2757 méterével  a második  legmagasabb hely, amit motorral meg lehet közelíteni Európában (rebesgetik, Franciaországban van még feljebb - majd meglátjuk...). A vezetőtől komoly koncentrációt és tudást igényel nem csupán a brutális emelkedő, hanem a beláthatatlan hajtűkanyarok sora miatt is - ahol gyakran jön szembe másik motor (okés), sportautó (puccos!),  olykor busz (!!) és egyfolytában őrült biciklisták.

Ezek a hihetetlen állóképességel bíró, tarka ruhás, szúnyogalkatú emberek tekernek fel a lejtőn, ahol a motor is felzúg az erőlködéstől, néha kihúznak tömött zsebeikből és a szájukba gyűrnek egy-egy energiafalatot;  lefelé jövet előzik az autókat (ettől áll fel a szembejövő motoros hátán a szőr) és még ott is belepedáloznak, mert az nekik lassú. Szóval, ha úgy gondolod, tettél le valamit az asztalra, amiért felmotoroztál ide ("intermediate keményseggű lettem" - fogalmaz N.) , nézz ezekre a fickókra. (Amúgy is  mindenképp figyelj rájuk, mert hajlamosak kikanyarodni eléd.)

Sandítgattam le a szakadékba, fehérlenek-e vajon ott biciklire tekeredett csontvázak színes poliészter rongycafatjaikban - de nem. Ez szerintem az őrangyalok intenzív munkájának tudható csak be (elképzelem, ahogy az őrangyal reggel megtudja, hogy beosztották a Stelviós műszakba  - felsóhajt és kér még egy doppiót, extra cukorral).

A növényzet a táv felénél elkopik, marad a csupasz szikla és a szédítő meredély látványa - N. a váltóra koncentrál, én, ha figyelek a súlypontom állandó változásaira közben,  nézegethetek lefelé, ha épp merek. Nem mindig merek.

Felérünk, vigyorgunk. Eufória.

Sok itt az őrült. Látok egy fickót, lábát lógázva ül egy kőpárkányon, ahonnan én lekukkantani se. Jön két cseh, Jawa motorokon, még kis, egykerekű utánfutó is van mögéjük biggyesztve. Tapsot kapnak. Foltokban vastag hó az út mellett,a játékos kedvű A. belefekszik és csinál egy júliusi hóangyalt.

Lefelé az út talán még gyönyörűbb, kicsit kevésbé igényes kanyarokkal. A nem igazán hegyi utakra tervezett, hosszú és nehéz járgányok is jól teljesítettek (a csapat háromnegyedének ilyen van) - utólag kiderül, N. vízilova kevesebbet fogyasztott hajtűkanyarokban, mint síkvidéken. Erre varrjá' gombot.

Este pizza, megint.

.

VI. Hazaút

Érzéketlen búcsút véve Malvintól elhagyjuk a vendégházat - a hegyeknek szerencsére nem kell egyből arrivederci-t mondanunk - még két hágóra kanyaroghatunk fel, a Costalungára és a Pordoi-ra. Elhaladunk Carezza-tó mellett is - a legzöldebb színben tündököl, amit csak el tudsz képzelni. (Kigugliztam, a carezza magyarul simogatást jelent - Simoga-tó.)

A környéken ladinok élnek (a régió kb. 4 százalékát képező nemzeti kisebbség) , nekik még legendájuk is fűződik a tóhoz, tündérrel, varázslóval, gyémántokkal meg szivárvánnyal, tehát joggal tekintik magukénak. A ladinok miatt mókásak az útmenti feliratok is, mert mindenféle fura ékezetet használnak (akárcsak mi...) : van pl. patak, amit úgy hívnak: Canal Méz, meg Don't nevű település is.

A két festői hágó után lassan, de lankásodik a táj - már megszoktuk, hogy az égboltból keveset látunk, most pedig kilométerről kilométerre tágul a horizont.

R. motorja viszont egyre betegebb - némi bütykölgetés sem segít rajta, a probléma sajnos nem olyan jellegű, amit egy villáskulccsal a benzinkút mellett fekve meg lehetne oldani. Zsíros, fekete felhőket eregetve hajtunk be egy alagútba, ahol a helyzet eszkalálódik: mind azon imádkozunk, csak egyszer érjünk ki belőle. A mögöttünk hússzal haladó autósok is.

Némi töprengés után arra jutunk, menni kell tovább, amig lehet, ha lerobban, ha nem - ez jó döntésnek bizonyult. R. addig túráztatja, gyötri a rémes hangokat hallató motort, amíg - mint egy kehes macska, ami felköhögi a szőrcsomót - óriási pöffenésekkel megkönnyebbül, és onnantól - ha nem is teljes sebességgel, de haladunk.

Talán a megkönnyebbülés is közrejátszik, de mikor elérjük Szlovéniát, olyan barátságos és kedves országnak tűnik, mintha minden derűt árasztana - Júliai Alpok fehér csúcsai, a harsány zöld rétek, a jellegzetes, létraszerű faalkotmányok, amire a szénát halmozzák a helyiek. Ha a Dolomitok egy tekintélyt parancsoló, szigorú, bölcs öregember, akkor a szlovén Alpok egy barátságosan mosolygó asszony, aki tárt karokkal invitál és étellel kínál.

A szlovén feliratok is viccesek: mintha egy szénanáthás szlovák tüsszentette volna fel őket. Vrednostna kartica. Vrgost. Ptuj. ( Ez a két helységnév olyan, mint mikor a tv-maci fogat mos - vrrrrgost,pptuj.)

Szállásunkat Török panziónak hívják, és bár magyarul nem tudnak, mindenféle más nyelven igen - a személyzet pedig olyan kedves és készséges, hogy megkönnyebbülten sóhajtunk fel.  A buddhista szerzetes derűjével megáldott   Gy. szenszei szabályos szökdécselésbe kezd, megállapítva, hogy ilyet se csinált már rég. Beszerzünk némi kaját és koccintunk, végre normális sörrel - boldogan, hogy mindezt átélhettük, mindenestül.

Innentől már csak a levezető pár száz kilométer hazafelé, és az események feldolgozása vár ránk.

Az utazás nem ér véget, mikor belépsz otthonod ajtaján, az élmények beépültek, maradnak, meghatároznak,  míg élsz.  És előttünk még a motoros szezon fele, messze még, mikor a nappalok észrevehetően rövidülni kezdenek... 

 ...amikoris R. könyvtárába vonul, hogy karosszékében ülve, kezét hű, öreg vizslája fején nyugtatva, kedvenc diópálinkáját kortyolgatva azon morfondírozzon, ugyan hova menjen motorozni jövő nyáron.

Leltár:
- motor: 4
- ember: 8
- megtett kilométer: kb. 2500
- hágó: tucatnyi
- legmagasabb elért pont: 2757 m. Stelvio
- technikai malőr: 1
- szerencsés végkifejlet: sorozatosan
- elázás: 2
- hajtűkanyarok száma: megszámlálhatatlan
- röhögés: minden lehetséges alkalommal
- pizza: túl sokszor
- lenyűgöző látványok okozta légzéskimaradás: állandóan
- kaland: 1 óriási.

 

Vajkáról kell írnom megint.

Halottaim is odakötnek, halottak napja pedig közel; így jelentkeznek, talán ők súgják, írjak. Bizonyos értelemben a falu is haldoklik, de csak számomra: hisz talán több lakosa van, mint valaha, idillikusan zöldell ma is. 

Nemrég mikor ott jártam, kiszállva az autóból az első ember, akivel találkoztam, egy bicikliző, középkorú asszony volt, mosolygott és "dobrí gyeny"-t köszönt. Hangos "jónapot"-omra mintha kicsit meghökkent volna, vagy csak képzeltem? Ahogy távolodott, láttam, hogy kék sportdzsekijének hátán nagy "SLOVENSKO"-felirat virít. Muszáj volt nevetnem ezen a fricskán, hát ki üzen itt nekem, ezzel a felirattal?...

Fülelek a temető mögötti hangokra: a gyerekzsivaly is szlovák már, de a gyerekek éppolyanok, mint én voltam, jól van ez így is, hisz vidámak, egészségesek a gyerekek és nincs háború. Minden változik – mondhatnám, minden múlandó, fáj, vagy nem fáj. De Vajka ezer éven át őrzött egy életformát, ami most tűnik el.

A vízierőművel kezdődött, ami levágta a falut a Csallóközről, kivéreztette, aztán mesterséges artériákkal Pozsonyhoz kötözte? Vagy már Trianonnal, az örökös oda-vissza cibálással, szétszabdalással, kitelepítésekkel és meghurcolással helyrehozhatatlanul elszakadt valami? Az ötvenes évektől hivatalosan is jövőkép nélküli, fejlődésképtelen településsé nyilvánították Vajkát, és nem adtak ki több építkezési engedélyt.

Nem tudom, alakulhatott-e volna másképp; kevésbé viszontagságos történelmű helyekről, az egész nyugati világból kihal ez a régifajta élet, nyomtalanul tűnik el a hagyomány, megszakad valami. Hogy jobb volt-e, vagy rosszabb ez az élet, mint az új,  nem tudom – de más, nehezebb volt, és valóságosabb, súlyosabb.  Nagyszüleim már nem érték meg ezt a megsemmisülést, ott maradtak a múltban, immár örökre, vagy, ahogy ők hitték: a feltámadásig. Talán magamnak bizonygatom, amíg élek, hogy megmarad mégis nemesi múltú, beszédes nevű falum – egykoron város, erődítmény, - a fejemben mindenképp, tartozom neki, magamnak, hogy meséljek. Nekem drága, másnak értéktelen, porlepte személyes kacatok. Aki unja, nem olvassa úgysem el. 

Triciklik

Az egyik piros műbőr üléses, zöld, gyári modell. A másikat zseniális kézügyességű nagyapám hegesztette össze vascsövekből, sötétpirosra festette, a régi babakocsi kerekeit szerelte rá. Ez sokkal jobban megy, mint a zöld, annak kis vacak kereke van, gyakran megakad a járda betonlapjainak kétméterenként ismétlődő réseiben, veszekszünk is érte néha. Ütemes zöttyenések közepette teperünk az unokatesómmal Teri nénihez, akinek vidám tacskó kutyája van és mindig enni ad nekünk. Tátogunk előtte állva, és ő felváltva lapátolja szánkba a krumplisalátát, húsfalatokat. Jót nevet ezen, „mint a kismadarak” – mondja.  Egyetlen utca az élet, ilyen nénikkel szegélyezve.  Tekerünk a járdán ketten, senki sem kell, hogy vigyázzon ránk, mert itt mindenki ránk vigyáz, láthatatlanul.

Harangok

Pár év, és lecseréljük a háromkerekűeket dögnehéz orosz biciklikre, ezeket nehéz elindítani, de ha egyszer sikerült, már viszi őket a lendület, akkor megállni nehéz. Mindjárt tizenkét óra, nagymama szól, hogy ideje menni. Két irány van csak: templom, vagy temető – mi most felfelé megyünk,  Bözsi nénihez, aki épp a templommal szemben lakik. Már látjuk is , a kapuban áll,  hozza a kulccsomót.

Felmászunk a falépcsőn a kórusba, ahova általában csak a férfiaknak engedélyezett ( vagy illendő), vasárnaponként . Mise után úgy ereszkednek le onnan, kalapban, a legjobb ruhájukban, mint a mennyekből. Van egy, hosszúszárú csizmában, fehér ingben, ő a legszebb bácsi. De nagyapám kifogástalan eleganciája is büszkeséggel tölt el.  Szeretem nézni őket ilyenkor, ahogy csoportba gyűlnek és beszélgetnek.

De mi most még magasabbra mászunk, a harangokhoz.

 Megengedik, hogy mi harangozzunk (közben nagyanyám otthon a konyhában keresztet vet, összekulcsolja kezét a köténye fölött és valamit imádkozik, amit sose tudtam megjegyezni). Addig húzzuk a kötelet, míg félre nem ver. A ritmikus bimbamozás komikusan összekavarodik egy idő után, dadogni kezd, botladozni. Ilyenkor kell abbahagyni. Három harang van: a közepes, amit délben húzunk – úgy hisszük, az egész világon értünk húzzák, Nándorfehérvárért, és úgy is van, csak esetleg nem tudnak róla -  a kis lélekharang, amit csak akkor lehet, ha valaki meghalt. És van egy nagy, amit nem szabad sose, mert leszakadhat – mondja Bözsi néni, és én elképzelem a kis harangot (innen nem látni, egy réteg mennyezet van még közöttünk, amin keresztül csak a kötelek lógnak le – szépnek, ezüst színűnek képzelem,  ártatlannak, nem tehet róla, hogy mindig fájdalmat okoz;) , mi lenne, ha mégis meghúznám, vajon meg kellene halni valakinek? És a nagy, néma harang, milyen különös, ő a legnagyobb, mégis némaságra van kárhoztatva.  Ha megszólaltathatnám, csak egyszer…Aztán elszaladnék, felőlem dőljön össze a templomtorony.

Nagyanyám gyakran jár a templomot díszíteni, a sekrestyébe rendezkedni ,  elkísérhetem ilyenkor. A virágokat kell vázába rendezni, ezt én is csinálhatom, nagyon szeretem a tökéletes geometriájú, friss dáliákat , a kertünkből szárrmaznak: a fehér, kerekfejűeket meg a piros, lándzsás szirmúakat,  a kútból húzott friss vizet, meg hogy rámbízzák ezt a felnőttes feladatot. Mintha beavatott kellékes, a rendező segédje lehetnék egy színházban, amiben a közönség is én vagyok. A misén mindig a dáliákat nézem, és valahogy teljesen mások, mint mikor rendezgettem őket. Ahogy a babaarcú szentek is mások ilyenkor az oltárokon, mint mikor civilben jártam itt és kíváncsian belestem mögéjük. Megbizonyosodtam, hogy hátulról is szépen ki vannak faragva. Szűz Mária mögé is belestem, az ő oltára volt a kedvencem, mert egy meghitt kis barlangot építettek neki, ami mintha kis kerttel lett volna körülvéve; ez mégiscsak jobb hely, mint Szent Antalé, aki – bár előkelőbb poszton - egész nap egy kis polcon álldogál a magasban, kezében a kisdeddel, nyaktörő mutatvány. Sajnáltam szegényt.  Ennél még Kis Szent Teréz helye is jobb, aki a szószék alatti zugban mereng valami emelvényen, csodaszép rózsacsokorral kecses kezében. (Nagynénikém kedvenc szentje volt ő, meggyőződése volt, egyszer neki köszönhette, hogy meglett a pénztárcája. Hittem is, nem is, mikor erről beszélt, később titokban mulattam rajta, elképzeltem, hogy a szent a fekete-fehér karmelita ornátusában a várost járja és mindenhová bekukkant a tárcát keresve – ma már csak irigylem nénémtől a kicsi dolgoknak ezt a kedves szentjét, az ő barátnőjét. Ha hitt benne, tényleg segített is – és mivel segített, hitt benne. )

A ministránsfiúkat is lehet bámulni a mise alatt - úgy állnak a plébános úr mellett, mint fehér inges orgonasípok. Nagyanyám mosolyog is, hogy ugye szép gyerek ez a Pisti vagy akárki, én meg a kedvéért szintén hamiskásan mosolygok és bámulom a Pistit (vagy akárkit), aki tényleg szép, mint egy napbarnított angyal, de tulajdonképpen csak nagyanyám kedvéért bámulom , hagyománytiszteletből, mert én a kicsit csúnya és veszélyes fiúkat szeretem már akkor is. Pistiben egy az érdekes: mivel ő a rangidős orgonasíp, rázhatja úrfelmutatáskor a csengőt, amihez erő szükségeltetik, és ilyenkor vigyorog. Lehet, hogy ő is szívesen meghúzná a nagyharang kötelét? De hiába, túl szép nekem.

 

A sámli

Házunknak pici előszobája volt – extrája csak egy, a telefon. Mivel nagynénikém postafőnök volt, a faluban ő kaphatott először készüléket, cserébe ügyeletet vállalt, és a szürke, gömbölyded telefon a köz rendelkezésére állt. Nagyon magasan volt, egy kis polcon – megkérdeztem egyszer, miért van ebben a házban minden olyan magasan, a törölközőtartó, a mosdó felett a tükör – az ember csak a feje búbját látta benne mindig -, meg ez a polc is. Azt mondták, azért, mert a papa magas volt, és odaszerelt mindent, az égbe.) Így hát ha tárcsázni akart az ember, fel kellett állnia a kissámlira, ami szintén az előszoba állandó berendezésének részét képezte. Gyakran láthatott itt az ember sámlin álldogáló asszonyokat, akik félrecsúszott fejkendőben szorítják fülükhöz a kagylót. A kissámli ilyenkor szolgálatban volt, egyébként meg ő volt az egyik legjobb játékunk – mivel fehér zománcfestékkel volt bemázolva, fejtetőre állítva pompásan csúszott a szőnyegen – hajó volt, busz, autó, amit csak akartunk. Oldalára fordítva postahivatal kiadónyílással, vagy babaház. Rendes állapotában, lábon állva meg épp akkora, hogy két gyerek is elférjen rajta, kezében lekváros kenyérrel. Boldog egy sámli lehetett. Vagy én voltam az.

A tükör

Szép, berakásos, naivan klasszicizáló, keményfa keretű nagy tükör – déd, talán még üknagyszüleimé volt. Mikor gyerek voltam, a padláson állt – néha ott táboroztunk, mi gyerekek, a titokzatos légkör kedvéért feledve a port és a hőséget. Felvittünk pár régi pokrócot, és főhadiszállást építettünk, az egyik fala a a nagy faláda volt, amit kitelepítéskor ácsoltak össze a cókmóknak, aztán mégse kellett, ittfelejtődtünk - de azért meghagyták, biztonság kedvéért ; a másik fala a tükör. Aztán egyszer lehoztuk onnan valahogy, de apám nem engedte, hogy hazavigyem, hátha szú van benne. Ott maradt hát a kisszobában. Régen a tisztaszoba berendezéséhez tartozhatott, gondolom, valami sifonér tetején állt. Egy leheletnyi foglyulejtett fény-rétegben még őrzi dédszüleim arcát, úgy képzelem. Dédapámét, aki tekintélyes bajsza állapotát ellenőrizhette benne, épp csak rápillantva. Dédanyámét. Milyen lehetett fiatalon, volt valaha vidám és boldog, nézegette-e, illegette-e magát előtte mosolyogva? Két kisfia, akiket egymás után temetett el, vajon felágaskodott a sifonérhoz, hogy a tükörbe grimaszokat vágjon? Ők is visszaintegetnek nekem, ha a tükörbe nézek, örök kisfiúk?  Járványok vitték el őket, és utánuk még egy babát. Dédanyám sosem heverte ki, „onnantól csak halni készült”.

 

 Varrónő volt – bármilyen ruhadarabot el tudott készíteni, minden szabást le tudott másolni, csak egy pillantást kellett vetnie a ruhára.A temetés előtti éjszakán nem aludt, felszabott egy szép abroszt, hogy matrózruhát varrjon koporsóban fekvő fiának. Csak ezt az egyet ne kelljen soha átélned, lányom, csak ezt az egyet ne – mondta nagyanyámnak, jóval később. Tőle tudom ezt a történetet. 

 

Ezt a dédanyámat én már nem ismertem, de apám félt tőle, tudom. Abból gondolom, viccesen azt mondta egyszer, szerinte boszorkány volt. De hiszem, csak azért mondta, mert nem ismerte a történetét – ha ismeri, lehet, azt mondja, szent volt.( Ennyi szenvedés megszentel. De nehéz is lehet a szentekkel élni, nehezebb, mint a boszorkányokkal. ) A történeteket az asszonyok, férfiak is egymás közt beszélték. A két világ pedig ritkán keveredett össze.

Dédapámnak is van pedig ide kapcsolódó története, ezt pedig nénikémtől, nagyanyám nővérétől tudom, de csak azért, mert ő élte át, sőt, egyetlen tanúja volt. 

Ketten maradtak életben a testvérek közül, nagyanyám és ő. Akkoriban – és ez nem a régmúlt, csupán két generációt kell visszamennünk az időben - , oltások, gyógyszerek híján, egyáltalán nem volt biztos, hogy a gyerekek nagyobb része megéri a felnőttkort. A temető közepén, mintegy a felnőtt-sírok ölelésében, számos szívszorítóan kicsi sírhant emlékeztet erre - gyerekként kötelességünknek éreztük, hogy ezeket is meglocsoljuk - mindig volt rajtuk virág. 

Nénikém is súlyos beteg lett egyszer, élet-halál között lebegett, félig önkívületben, fekete kígyókkal teli lázálomban -  mikor dédapám a virrasztásból felegyenesedett az ágya mellett, és ez a mélyen vallásos és istenfélő ember akkor öklét rázva az ég felé elbődült: hát ezt is elveszed, ezt is?

És visszaadta neki az Isten.

A tükör pedig most itt áll a komódon, nálam, és mesél. Kissé torzít, vigyázz - figyelmeztetett Ilonka néném, mikor elhoztam - és így lehet, az emlékeim is torzítanak, mivel az én szememben tükröződnek csak - bocsáttassék hát meg nekem gyarló pontatlanságom.

2021, október 31, Dunaszerdahely

 

 

 

 

 

Dásenka

 

Napok óta érzékelem a zuhanást a gödörbe. Gyanúsan derűs és nyugodt plató-időszakok után következik: mikor elveszik, nem érkezik meg, elakad, nem az jön, nem jön egyáltalán, széthull, nem megy, hiába erőlködsz – ez jelzi a leszédülést a peremről. Kapaszkodnál valamibe, christmas-posztokba, ételreceptekbe, a gyereked örömébe, a macska bundájába, de csak úgy óvatosan, nehogy magaddal rántsd őket is.  

A mai lockdown-bejelentéssel elérkezett egy mélypont, és ez bár nagyon szomorú, de furcsán megnyugtató. Most már biztos, hogy öcséim nem tudják velünk tölteni a karácsonyt, ahogy már szokásunk volt. A kapkodó igyekezet elmúlik, és körül lehet nézni ezen a sötét és nyugodt helyen, felmérni, mi maradt.

Nemrég Mészáros Kriszti mediátor – kihasználva a karanténban töltött időt – csinált egy harminc napos kihívást a facebookon: minden nap egy elgondolkodtató, önvizsgálatra indító kis feladattal. Az egyiknél elakadtam: össze kellett volna foglalni pár pontban, hogyan képzelem el magam 2025-ben. Nem tudtam eldönteni, globálisan kéne-e átgondolnom a témát (ettől visszaborzadtam), vagy merjek egyéni célokat megfogalmazni egy ilyen bizonytalan korban? Jelenleg csak egy nagyon óvatos minimumot mernék remélni: hogy itt leszek még, és nem lesz háború. „A többi? A többi elintéződik magától” – ahogy Petri írta.

 

 Volt egy gyerekkönyvem, egy kiskutyáról szólt, Dásenkáról. Fotók is voltak benne, az egyikre különösen élesen emlékszem. Dásenka ül egy füles fonott kosárban, a kosárfület harapja. A kép alatt felirat: „elég erős vagyok már, hogy felemeljem magam?” Ezen már gyerekként is sokat gondolkodtam: elég erős lesz-e valaha a kutyus, hogy elbírja saját súlyát? Münchhausen báróról egy másik mesekönyvből már tudtam, hogy hazudott, mikor azt mesélte, hogy saját hajánál fogva húzta ki magát a mocsárból (az illusztrációkon a báró ráadásul rizsporos parókát viselt, ezzel duplán igazolva hazug voltát…)

Miért maradtak meg bennem pont ezek a képek? Talán szimbólumok, azokat nagyon bírom. 

Azt hiszem, embernek lenni, maradni pont annyira nehéz, mint megemelni saját magunkat egy kosárban. Gyakorlatilag lehetetlen. Ahogy erősödünk, úgy nő a fenekünk súlya is – és itt nem a hízásra gondolok, hanem a terheinkre, amiből már születéskor ránk aggatódik pár, anélkül, hogy észrevennénk, és aztán csak nehezednek. Mint a salak, rakódik fel a sok mulasztás, meg bűn. Mégis, ha meg se próbáljuk magunkat kihúzni a mocsárból a hajunknál fogva, mi, nyavalyás hazugok, vagy megemelni a kosárban a saját seggünket, akkor passz, maradunk kutyusok. Akikre, végülis nem lehet haragudni, ha teleszarják a kertet, szétrágják a papucsokat, és minden arrajárót megugatnak.

Emberi lényeknek viszont nem szívesen nézzük el ezt a viselkedést.

Valahol itt bukott el az egész civilizáció, nem sikerült ez a művelet, az önfelemelés. Vagy nem elég általánosan. Azért, mert nem próbálkoztunk eleget, vagy eleve lehetetlen? Nem tudni.

A kereszténység azért jó kísérlet volt, és a karácsonyt mindenképp érdemes lesz megünnepelni. Hátha.