Dolomitok - Motorostúra, 2019

 

I. Előzménytörténet: Egy elsőrendű Idea

Egy hosszú, téli estén R. gróf ősi kastélyának ősi-ősi könyvtárában, az ősi-ősi-ősi fóliánsoktól roskadozó polcok közt üldögél kedvenc karosszékében . A kandallóban táncoló lángnyelvekre mered, szórakozottan vakargatja hű öreg vizslájának fültövét és kedvenc diópálinkáját kortyolgatja - azon morfondírozik, ugyan hova menjen motorozni jövő nyáron.

Hirtelen, halk robajjal összeomlik a kandallóban egy méretes, izzó fahasáb - a parázsból mintha hegyormok, szirtek és szakadékok rajzolódnának ki...

- HÁT PERSZE, DOLOMITOK! - üvölti felpattanva R.

Mángold, a vizsla riadtan nyüszítve ugrik félre. - IDE NEKEM DÉL-TIROLT! ...és persze, vesszen Trianon! - teszi hozzá halkabban, és megigazítván monokliját,  felhörpinti pohara aljáról a nedű maradékát.

A bájos Alyssa grófné épp csak felpillant a hímzőrámája mögül, majd megértőn elmosolyodik és rábólint.

Kint, az istállóban izgatottan felnyerít az éjfekete Yamaha Wild Star.

II. Indulás

R. lelkes útitársakra tesz szert három másik  kalandvágyó motorosházaspár személyében (köztük miránk), azzal pár hónap szervezés, agyalás és egyeztetés után nekivágunk - irány a Keleti-Alpok. Gyorsan átszeljük Nyugat-Magyarországot és Szlovéniát - szelnénk, de R. motorja megmakacsolja magát: irdatlan sokat zabál (egy kilométerrel a benzinkút lehajtója előtt végképp kifogy és csak N. vállába kapaszkodva tudnak begurulni a kútra) és fura fekete füstöt ereget.

Így egy kis parával indul a túra, de végülis szerencsésen (bár némileg kormosan)  elérjük Olaszországot (ezt két dolog jelzi: épp mikor azt gondolom, francba, sehol egy ciprus, meglátom az elsőt; továbbá Paganini márkájú kamionok és  a hülye sztrádakapuk - Itáliában minden autópályaszakaszért külön kell fizetni, nincs matrica. Az még oké, hogy belépésnél az automata ad egy jegyet, de kilépésnél megállsz egy nagy kék kapcsolótábla előtt, amin van ötven bemeneti nyilás a jegynek, kártyának, bankjegyeknek, aprónak, helyi feltöltős kártyának, de talán még óvszert is ad ki, nem tudom - és egy titokzatos, nagy piros gomb, pont olyan, mint amivel atomcsapást szoktak elindítani. Hogy teljes legyen a pánik, a robot közben olaszul magyarázza, hogy mit csinálj. Köszi. Csak szólok, hogy tudjátok előre. Hasonló bénázás folyik a benzinkutaknál is. ) 

Elérjük a hegyeket! Ma vészjóslóan morcos arcát mutatja a vidék, de talán így még lenyűgözőbb. Il Mordoro. A fejünk fölött szinte összeérnek az egyre magasodó bércek, csúcsuknál lila köd gomolyog. A vékony csík, ami az égből látszik, sem túl biztató - le is szakad az eső hamar, csapkod a ménkű a koromfekete boltozat alatt. Wagner imádná.  Az égszakadás nagyját egy benzinkúton vészeljük át (itt iszom az első olasz espresso doppiómat - sajnos, ezek után semmilyen otthoni kávé nem fog ízleni, konstatálom csodálattal és egyben szomorúan).

Esőruha fel, gyerünk tovább. Már csak 100 kilométer, ezt már féllábon is. Ezúttal A. navigációjára bízzuk magunkat. A. utóbb bevallja, ez egy igen kalandvágyó kis kütyü, afféle kínai motoros GPS - talán ezért vezetett fel minket egy kétezer méteres hágóra egyből, mert Kínában az nem méret. Vizes úton. N. Metzeler abroncsai sajnos iszonyatosan csúszkálnak a tócsákban, R. kicsit elküldi a GPS-t szecsuán melegebb tájaira, ahonnan jött ; majd'  800 kilométer megtétele után én is kissé aggódom, de a látvány - passo Rolle, az első hágónk - végül mindenért kárpótol - utólag azt is nagyon tudjuk értékelni, hogy pont a kedvezőtlen időjárás miatt nem volt SENKI a hegyen, de tényleg. Miénk  a pálya, a kanyarok, a táj; csak a miénk.

III . Malvinka

Jó kérdés, hogy egy motoros túra leírásában miért szentelek külön részt egy fonnyadt szállásadónőnek, de útitársaim egyetértettek abban, hogy Malvinka, az egy külön fejezet (egyébként van neki szép hosszú német neve, a Malvinkát N. akasztotta rá , viszont pompásan leírja a személyt). 

A szállásunk gyönyörű helyen, egy Nalles nevű település szélén áll, almáskertek veszik körül, amíg a szem ellát - és addig lát el, míg a tekintet a festői hegyláncba nem ütközik. R. sem gondolhatta a kedvező recenziók alapján, mikor a szobákat lefoglalta, hogy ennek a paradicsomi kertnek is megvan a maga áspiskígyója.

Már érkezésünkkor feltűnt, ahogy vendéglátónk vigyorgó hellómra szúrós pillantással válaszolt (mással sem) de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. A későbbiekben kiderült, hogy míg a többi, sikerrel fegyelmezett rab..ööö vendég kilenckor eltűnik a szobájában, hogy ott vedelje a pezsgőt néma csendben, minket, akik a teraszon szeretnénk elfogyasztani (amúgy tőle vásárolt) sörünket, borunkat az események jóízű kitárgyalása mellett, a csillagos ég alatt, a hölgy mélységes megvetése sújt. A(z egyébként finom) reggelinél súlyosbodott a helyzet: minden  szelet prosciutto, amit a zsömlénkre helyeztünk , hörgést váltott ki belőle; ha N. még egyszer tölteni mert a dzsúszból, Malvinka szeme vérben forgott. Ha a kávégépet kezeltem, jeges pillantása gleccserként folyt végig a hátamon. Mikor este  N. megpróbált talpaspoharakat vételezni, egy sötét sarokból elé toppant a perszóna és kijelentette, hogy az nekünk nem való. Eltörjük a nagy barbár mancsainkkal. Használjuk csak a decis vastagfalúakat.

Nem mi lettünk volna, ha nem gyártunk sorozatban poénokat Malvinka rovására, de azért az efféle viselkedés, mitagadás, szerzett pár kellemetlen percet. Soha nem tudjuk már meg, hogy a hölgy xenofób volt, motorosfób, vagy  mitől savanyodott ilyen  ráncoscitrommá a világ legszebb almáskertjének közepén, de nem is érdekelt: távozáskor a kért összeget centre pontosan pengettük ki, a borravalót pedig eltettük a mindig mosolygós szlovéneknek. 

(R. zseniálisan elegáns bosszút ötlött ki: a szállásról írt netes értékelőjében kiemeli, hogy mennyire szívélyesen fogadják - különösen a külföldi - motorosbandákat a panzióban, minden nap hajnalig tart a hepaj, a szállásadónőt pedig közvetlen, barátságos, mi több, bizalmaskodó modorral lehet kenyérre kenni. Take revenge, like a sir.)

IV. Csak a derű óráit számolom

Második napunk szebb időt nem is ígérhetne: a napsugarak kiszínezik a hegyeket. A táj megunhatatlanul változatos: buja növényzetű völgyekből fenyőerdőkbe kanyarog fel az út, festői kis alpesi falvakon keresztül - az épületek  vagy tipikus német, faerkélyes, virággal ékes, többszintes paraszt- és polgárházak, vagy a keskeny ablakos, fazsalus olasz villák - az eredetileg színnémet Dél-Tirolt 1919-ben csatolták Olaszországhoz, akkor a betelepítések hatására alakult ki ez a vegyes kép ( küzdelmek árán, de a 20-ik század második felére  teljes autonómiát harcolt ki a tartomány, a feliratok kétnyelvűek, a német az első - figyelmébe ajánlanám mindazoknak, akik a Felvidéken feleslegesnek, sőt pofátlanságnak tartják, ha ezt követeljük). A német ház tip-top, geometrikusan elrendezett virágládákkal; az olasz kissé omladozó vakolatú, előtte, padon emberek üldögélnek. A német ház előtt nem üldögél senki, nem ér rá. A rendezettség gyönyörködtető, de kissé félelmetes - ahogy Márai írja, minden Rend mögött ott leselkedik a Rendszer, az pedig az embert sosem szereti.

Ahogy haladunk egyre magasabbra, ütköznek ki - mint egy markáns arcból a pofacsontok -a táj igazi vonásai, a sziklák. A hajtűkanyaroknak köszönhetően mindig más szögből csodálhatod meg ugyanazt a hegyet, a völgyekből hunyorgó tavakat - van jáde-, malachit- és sötét smaragdszínű is - szelíd szemű teheneket, nyaktörően meredek réteken kaszáló embereket. Ennyi alagutat se abszolváltunk még (az egyik nyolc kilométer hosszú volt) - ezeket olaszul Galleriának hívják, amit tökre nem értek, mert itt aztán nincs semmi néznivaló. Ami inkább galéria, azok a viaduktok, amelyek nyitott oldala szédítő szakadékra nyílik, a tetejükről meg néha hóolvadék zúdul alá.

A nap folyamán két hágón is átkelünk - a Passo del Giovo-n és a Passo Gardenán - mindegyik felülmúlja szépségben az előzőt...és hátravan még a hab ezen a sziklatortán, a Stelvio.

V. Stelvio. Relációk.

Péntek reggel a fogmosás mellé kapcsolgatok egy kis olasz tévét - a héten kitört a Stromboli; a helyi tv shop: Donnashopping (röhögök) ; "Turistificazione" - erről szól egy másik riport: Firenze, Velence eredeti lakói lassan teljesen kihalnak a városból, az összes lakást turistáknak adják ki, tarol az airbnb; a boltok helyét átveszik a turistáknak bóvlit áruló kioszkok. A közösség, ami a kultúrát építené, eltűnik, a hely kiürül, kirakattá, múzeummá válik. Meghal. Elszomorodom. Nem ebben veszek-e részt én is?

A Dolomitokra mondhatnád - na, ez mindennek a teteje. Pedig épp ellenkezőleg: mindennek az alja! 65 millió éve egyenes fennsík volt, előtte meg tengerfenék, bizony. Megnyugszom. Airbnb már rég nem lesz, az ember építette út is letörlődik a hegyoldalról, a szavak, amiket most leírok, kavargó csillagpor egy fénysugárban, velem együtt - a hegyek ugyanúgy itt állnak majd, és csak egy egész picit lesznek kopottabbak.

A Stelvio hágó 2757 méterével  a második  legmagasabb hely, amit motorral meg lehet közelíteni Európában (rebesgetik, Franciaországban van még feljebb - majd meglátjuk...). A vezetőtől komoly koncentrációt és tudást igényel nem csupán a brutális emelkedő, hanem a beláthatatlan hajtűkanyarok sora miatt is - ahol gyakran jön szembe másik motor (okés), sportautó (puccos!),  olykor busz (!!) és egyfolytában őrült biciklisták.

Ezek a hihetetlen állóképességel bíró, tarka ruhás, szúnyogalkatú emberek tekernek fel a lejtőn, ahol a motor is felzúg az erőlködéstől, néha kihúznak tömött zsebeikből és a szájukba gyűrnek egy-egy energiafalatot;  lefelé jövet előzik az autókat (ettől áll fel a szembejövő motoros hátán a szőr) és még ott is belepedáloznak, mert az nekik lassú. Szóval, ha úgy gondolod, tettél le valamit az asztalra, amiért felmotoroztál ide ("intermediate keményseggű lettem" - fogalmaz N.) , nézz ezekre a fickókra. (Amúgy is  mindenképp figyelj rájuk, mert hajlamosak kikanyarodni eléd.)

Sandítgattam le a szakadékba, fehérlenek-e vajon ott biciklire tekeredett csontvázak színes poliészter rongycafatjaikban - de nem. Ez szerintem az őrangyalok intenzív munkájának tudható csak be (elképzelem, ahogy az őrangyal reggel megtudja, hogy beosztották a Stelviós műszakba  - felsóhajt és kér még egy doppiót, extra cukorral).

A növényzet a táv felénél elkopik, marad a csupasz szikla és a szédítő meredély látványa - N. a váltóra koncentrál, én, ha figyelek a súlypontom állandó változásaira közben,  nézegethetek lefelé, ha épp merek. Nem mindig merek.

Felérünk, vigyorgunk. Eufória.

Sok itt az őrült. Látok egy fickót, lábát lógázva ül egy kőpárkányon, ahonnan én lekukkantani se. Jön két cseh, Jawa motorokon, még kis, egykerekű utánfutó is van mögéjük biggyesztve. Tapsot kapnak. Foltokban vastag hó az út mellett,a játékos kedvű A. belefekszik és csinál egy júliusi hóangyalt.

Lefelé az út talán még gyönyörűbb, kicsit kevésbé igényes kanyarokkal. A nem igazán hegyi utakra tervezett, hosszú és nehéz járgányok is jól teljesítettek (a csapat háromnegyedének ilyen van) - utólag kiderül, N. vízilova kevesebbet fogyasztott hajtűkanyarokban, mint síkvidéken. Erre varrjá' gombot.

Este pizza, megint.

.

VI. Hazaút

Érzéketlen búcsút véve Malvintól elhagyjuk a vendégházat - a hegyeknek szerencsére nem kell egyből arrivederci-t mondanunk - még két hágóra kanyaroghatunk fel, a Costalungára és a Pordoi-ra. Elhaladunk Carezza-tó mellett is - a legzöldebb színben tündököl, amit csak el tudsz képzelni. (Kigugliztam, a carezza magyarul simogatást jelent - Simoga-tó.)

A környéken ladinok élnek (a régió kb. 4 százalékát képező nemzeti kisebbség) , nekik még legendájuk is fűződik a tóhoz, tündérrel, varázslóval, gyémántokkal meg szivárvánnyal, tehát joggal tekintik magukénak. A ladinok miatt mókásak az útmenti feliratok is, mert mindenféle fura ékezetet használnak (akárcsak mi...) : van pl. patak, amit úgy hívnak: Canal Méz, meg Don't nevű település is.

A két festői hágó után lassan, de lankásodik a táj - már megszoktuk, hogy az égboltból keveset látunk, most pedig kilométerről kilométerre tágul a horizont.

R. motorja viszont egyre betegebb - némi bütykölgetés sem segít rajta, a probléma sajnos nem olyan jellegű, amit egy villáskulccsal a benzinkút mellett fekve meg lehetne oldani. Zsíros, fekete felhőket eregetve hajtunk be egy alagútba, ahol a helyzet eszkalálódik: mind azon imádkozunk, csak egyszer érjünk ki belőle. A mögöttünk hússzal haladó autósok is.

Némi töprengés után arra jutunk, menni kell tovább, amig lehet, ha lerobban, ha nem - ez jó döntésnek bizonyult. R. addig túráztatja, gyötri a rémes hangokat hallató motort, amíg - mint egy kehes macska, ami felköhögi a szőrcsomót - óriási pöffenésekkel megkönnyebbül, és onnantól - ha nem is teljes sebességgel, de haladunk.

Talán a megkönnyebbülés is közrejátszik, de mikor elérjük Szlovéniát, olyan barátságos és kedves országnak tűnik, mintha minden derűt árasztana - Júliai Alpok fehér csúcsai, a harsány zöld rétek, a jellegzetes, létraszerű faalkotmányok, amire a szénát halmozzák a helyiek. Ha a Dolomitok egy tekintélyt parancsoló, szigorú, bölcs öregember, akkor a szlovén Alpok egy barátságosan mosolygó asszony, aki tárt karokkal invitál és étellel kínál.

A szlovén feliratok is viccesek: mintha egy szénanáthás szlovák tüsszentette volna fel őket. Vrednostna kartica. Vrgost. Ptuj. ( Ez a két helységnév olyan, mint mikor a tv-maci fogat mos - vrrrrgost,pptuj.)

Szállásunkat Török panziónak hívják, és bár magyarul nem tudnak, mindenféle más nyelven igen - a személyzet pedig olyan kedves és készséges, hogy megkönnyebbülten sóhajtunk fel.  A buddhista szerzetes derűjével megáldott   Gy. szenszei szabályos szökdécselésbe kezd, megállapítva, hogy ilyet se csinált már rég. Beszerzünk némi kaját és koccintunk, végre normális sörrel - boldogan, hogy mindezt átélhettük, mindenestül.

Innentől már csak a levezető pár száz kilométer hazafelé, és az események feldolgozása vár ránk.

Az utazás nem ér véget, mikor belépsz otthonod ajtaján, az élmények beépültek, maradnak, meghatároznak,  míg élsz.  És előttünk még a motoros szezon fele, messze még, mikor a nappalok észrevehetően rövidülni kezdenek... 

 ...amikoris R. könyvtárába vonul, hogy karosszékében ülve, kezét hű, öreg vizslája fején nyugtatva, kedvenc diópálinkáját kortyolgatva azon morfondírozzon, ugyan hova menjen motorozni jövő nyáron.

Leltár:
- motor: 4
- ember: 8
- megtett kilométer: kb. 2500
- hágó: tucatnyi
- legmagasabb elért pont: 2757 m. Stelvio
- technikai malőr: 1
- szerencsés végkifejlet: sorozatosan
- elázás: 2
- hajtűkanyarok száma: megszámlálhatatlan
- röhögés: minden lehetséges alkalommal
- pizza: túl sokszor
- lenyűgöző látványok okozta légzéskimaradás: állandóan
- kaland: 1 óriási.