Vírusnapló, március 18.

 

Ti felültetek már a hintára?
Én tegnap háromszor bő negyed órát telefonáltam kedélyesen nagyikkal és nagynénikkel (aki ismer, tudja, mekkora teljesítmény ez tőlem), irtó boldog voltam, mert hazaért végre nagyfiam is és vele meg Észak-Koreáról beszéltünk hosszasan meg a fügepálinkáról meg bécs ostromáról.

Este végignéztem magunkon, ahogy állunk a férjemmel a konyhában a kitérdesedett gatyánkban és kinyúlt pólónkban, rajtam plusz kötöttsapka, sál meg szemüveg. Ahogy a kötelező gyógykupicát felhajtottuk, mondtam neki, hogy teljesen egymáshoz idomultunk már .
Az ő stílusa home-office-os, az enyém meg olyan homeless-es.
Ha már be vagyok zárva, örülök, hogy vele.

Bogival tyúkhokit játszottunk, ezt majd talán bővebben kifejtem egyszer.

Szóval nagyon élénk voltam és beszédes, ma biztos ennek van a böjtje, mert borúlátó vagyok és szótlan.
Az a bizonyos hangulati hinta egyre jobban kileng, és a mélyponton nem vagyok jól.
Az életem párszor már összeomlott, szétesett körülöttem, anyagi, emberi értelemben is, mindig maradt egy kemény mag bennem, amit a külső válság nem érintett és újra kisarjadhatott - de világrendszer még nem omlott össze alattam.
Úgy látom magam körül az egészet, mint egy szétdúlt hangyabolyt. A hangyák úgy csinálnak, mintha a cselekvéseiknek még mindig lenne célja, mindenféle csomagokkal rohangálnak, tanakodnak, fontoskodnak,panaszkodnak, kapaszkodnak, fogyókúráznak, arcpakolást készítenek vagy verekszenek, nem veszik észre, hogy boly már nincs.
Éjjel nem tudtam elaludni a fekete tea miatt, kapcsolgattam a tévét. Döbbenetes, milyen hamar érvényét vesztette minden műsor. Álproblémák. Műmosolyok. Hiúság-produkciók. Pózok. Hízelgés. Egópumpák.
Inkább fogtam egy könyvet, Brecht. Ceasar hülyeségei vagy mi. Ez még érvényes.
Ma Bence az ebédnél azt kérdezte, miért nem eszik meg a hangyászt a leopárdok. Mondtam, biztos büdös.
A hinta elindult vissza, fel.