D. City - Végnapok

D. City lakosai buzgón gyakorolták vallásukat a hétköznapjaikban: a vásárlást. Örömüket, bánatukat, szeretetüket és szeretetéhségüket is ki tudták fejezni vásárlással, mestereivé, művészeivé váltak ennek. Főként járművekre szerettek költeni, a tehetősebbek klónoztatták magukat, hogy egyszerre több autót is vezethessenek. Plusz karokat műttettek a hónuk alá, hogy mindegyikre húzhassanak egy-egy rolex karórát és kilógathassák a letekert ablakon,miközben több ájfon-kütyüt is tapogatnak egyszerre. Az asszonyok már félévente cserélhették le a konyhabútort magasfényűről shabby chic-re és vissza, az aktuális trend  diktátuma szerint, miközben szinte minden lépésnél új cipőbe bújhattak.

Szorgos nép volt ez: fáradhatatlanul váltotta idejét pénzre és pénzét tárgyakra.  A fogyasztás hihetetlen mértékben felpörgött.

Egy dologgal nem számoltak D.City lakói ártatlan kedvteléseik közepette: az üvegházhatással. 2040-ig úgy tűnt, remekül mennek a dolgok.

 

Mikor az évszázad közepén napi középhőmérséklet átlaga elérte az ötven celsius fokot, az emberek már ritkán merészkedtek az utcára. Régebben se nagyon tették: a járdákat rég felszámolták, ahogy a zöldterületeket is - kellett a hely a parkolóknak, a bevásárlóközpontoknak, a bevásárlóközpontok parkolóinak és az autót áruló bevásárlóközpontok előtt parkolóknak.  A betonplaccokon pedig nincs árnyék... Az élet a föld alatti pincékbe és mosókonyhákba húzódott vissza - itt viszonylag hűvös van még. Gyerekek nem születnek többé - a szex fölös hőt termel és értékes testnedveket kellene rá elpazarolni. A városra baljós kupolaként borul a kipufogógázok alkotta, sötét felleg, epesárgára változtatva az égboltot, köhögésre ingerelve a gázálarc nélkül kimerészkedőt. Az emberi lét többé nem élet, csak a körülményekre adott allergiás reakció. 

 

A délibáb néhány burnuszos, maszkos alakot tükröz néha - kaktuszrügyet böngésznek a valahai kukoricaföldeken. Rajtuk kívül csak a régi, legendás focicsapat pár tagja aktív még a földfelszínen - jól bírják a klímát, nem hajlamosak melanómára sem -  Közép-Afrikában nőttek fel. Ők érzelmi okokból a régi, pompás D.City Kolosszeum romos öltözőiben ütöttek tanyát. De focit már senki sem játszik - mióta a  lelátón megolvadtak a kék-sárga műanyag széksorok, és egyetlen halványzöld masszává olvadva lecsorogtak a pályára. Homokban amúgy is öngyilkosság lenne labdát kergetni.

 

Szánalomra méltó postások vonszolják magukat néha háztól házig - ők sugárzásvédő szkafandert kaptak, hogy ki tudják kézbesíteni a fizetési felszólításokat. A lízingtársaságok továbbra is működnek és követelik a jussukat, igaz, vezérigazgatóik átmenekítették magukat és vagyonukat a Vénusz egyik holdjára. D.City lakosságának gyorskölcsön-törlesztéseiből finanszírozták az expedíciót. 

 

 

A városközpontban műanyagszemetet sodor a forró szél. Az olvadó plasztikkupacokból mérges gázok pöfögnek fel. A szökőkút három bronz nőalakja vörösen izzón pendül néha egyet a könyörtelen sugárzásban.  Itt-ott elhízott varánuszok motoznak a hulladékhalmokban - ez a forróságtűrő faj elszaporodott. A hatalmasra dagadt gyíkok felfalták a többi, kevésbé szerencsés alkatú házikedvencet - többnyire apró termetű, copfos kutyákat, akik retikülökben éltek.

 

(Nehéz elképzelni, hogy a szigetet, ezt a poklot, amin D. City fekszik, valaha Tündérkertnek becézték és talaja irigyelt ívóvízkincset rejtett, zöldellő ligetei és zsíros szántói földi paradicsommá tették - ma minden méreggel van átitatva, a 2018-as nagy méhpusztulás óta pedig nem termett többé mosolygó almát és csengő barackot a kert. Egyes megátalkodott tébolyultak azt rebesgetik , mindez azért történt, mert lakói képtelenek voltak felismerni az egyszerű ok-okozat összefüggést határtalan mohóságuk és a természet pusztulása között - továbbra is az általuk választott politikusokat hibáztatták (szerencsésen választottak meg maguk fölé pszichopata személyiségeket, mivel azok manipulálásban nagyon erősek, továbbá nincsenek gátlásaik)  meg a multikat, vagy épp aki szembejött, panaszkodtak az anyagi helyzetükre és fogyasztottak rendíthetetlenül, bár egyre fáradtabban.

 

 

 A szigetet körülölelő kiszáradt Duna medre fölött ma keselyűk köröznek - az utolsó választási kampány fő témája volt,hogy déli szomszédaink rekesztették és terelték el a folyó vizét a rájuk jellemző, alattomos módon. Bár a hazug, bűnbakkereső kampány bejuttatta a Nagy és Nemes Hősiesség Pártját a parlamentbe, végsősoron mégsem volt sikeresnek mondható. Az országházat ugyanis érdeklődés hiányában (továbbá, mivel a büfében képtelenek voltak megjavítani a klímaberendezést  és a kaviáros falatkák rendre megromlottak) feloszlatták. D.City lakosainak egyetlen éltető humorforrása ez, mikor a MadMax-nek csúfolt, régi bevásárlóközpont falai között karácsonyoznak a télies 38 fokban - bár a régi nagy térdcsapkodós hahotázásoknak már nyoma sincs, halvány visszfényként csak keserű kis mosolyokra futja, a humor, mint a kultúra utolsó, düledező bástyája, még áll.

A keselyűk is maradnak még, egy ideig. Nekik lesz mit enniük.

 

(kép: Hugo Simberg: A halál kertje)

Hűtőmágnes helyett - Motorostúra, Garda-tó, Dolomitok

(Az Ismétlés a Tudás anyja – kérdés, ki az apa. Mivel a Változatosság meg gyönyörködtet, legyen az apa: az Újdonság. Eresszük össze őket: menjünk el újra Olaszországba, de kicsit máshová, máshogyan, és lássuk, mi sül ki a dologból.)

Prológus (kettes verzió)

 

R. paripája

Három év telt el legutóbbi hasonló bejegyzésünk óta – közben kitört egy világjárvány, a szomszédban proxiháborút vívnak a nagyhatalmak, és a klíma sem a régi) – de szerencsére vannak dolgok, amik nem, vagy csak alig változnak.

R. gróf könyvtárszobájában üldögél, fájós lábát hű vizslája, az immár őszes pofájú Mángold hátán nyugtatva. Nyári tervein töpreng. Zambiai orrszarvúvadászat legyen-e az idén, vagy tudományos expedíciót indítson az elsüllyedt Atlantisz felkutatására?... A falakról megértően figyelnek a kalandvágyó ősök portréi, a Hétszilvafássyak. A gróf szórakozottan lapozgat jegyzetei, térképei között, az egyiken hülye formájú, sötétkék tintapaca. Éppen felhúzná magát, mi ez a rendetlenség, mikor beugrik, mire is emlékeztet a pacni...

- A GARDA TÓ! KÖRBEMOTOROZZUK!! És persze, vesszen Trianon! – üvölti ültéből felpattanva, Mángold már csak rezignáltan felnéz, a sarokban hímezgető bájos Alyssa grófné fel se pillant az oltárterítőjéből (csak egy kis sóhajt hallat, mert tudja, ha megvan az ÖTLET, férje reménytelenül, napokra belesüllyed a google-maps szövevényébe és a booking kínálatába, útvonalterveken és szálláslehetőségeknek agyalva lázasan).

- Ispán, készítsék elő a lovamat! Júliusra, persze – adja ki az utasítást R. , az ispán iszkol, az istállóban pedig izgalomtól táguló orrcimpával felnyerít a gazdájával telepatikus kapcsolatban álló éjfekete Road Star. 

 

1. fejezet: Bemelegítés (de nagyon) 

 

Indulásra készen, Lentiben

R. köré 8 motorból, 14 főből álló csapat verbuválódik. Egy délnyugat-magyarországi csücsökben, Lentiben gyűlünk össze, hogy aztán Szlovénián át Észak-Olaszországnak vegyük az irányt  – utunk egy részét a sztrádán tesszük meg , hogy egy nap alatt célba érjünk. Ez talán könnyítésnek tűnhet – nem az. Egy több száz kilométeres sík szakaszon pokoli hőség szakad ránk, a 130 kilométeres ellenszél ellenére úgy érezzük magunkat, mintha egy maximális hőfokra állított hajszárítót tolnának a képünkbe. Az izzadtság ilyenkor mit sem segít, a másodperc töredéke alatt elpárolog a bőrről, tehát semmiféle hűtőfunkciója nincs – ahogy a pihenőknél magunkba locsolt félliter vizek sem hatnak. Lehet, hogy a nyaralás fogalma a jövőben „otthon ülök a klimatizált koporsóban”-t takarja majd, és az elkövetkező években inkább tavaszolni és őszleni fogunk majd, hogy elüssük az időt az apokalipszisig?... Motoros szempontból nem járnánk rosszul. Más szempontokról itt inkább ne essen szó.

Említésre méltó jelenet erről az útszakaszról csak egy maradt meg: egy hűtőkamion, aminek a hátsó ajtószárnyait realisztikus, kétméteres Krisztus-fej díszíti. Elképzeltem, ahogy kettényílik, és kizuhan fél tonna fagyasztott oldalas, mint egy bizarr és jéghideg áldás. Vágyrémálom a negyven fokban. 

Egyébként nem unatkozom (egyébként sose), agytakarítást tartok, ha az útszakasz egyhangú. A felfalt kilométerekkel egyenes arányban maradnak mögöttem az otthoni gondok - nem felejtve, de a megfelelő rekeszekbe elhelyezve szépen. 

Szerencsére odautunk végső, hegyvidéki szakasza jóleső kanyarokkal kárpótol a hőgutáért, egyben ízelítőt ad az elkövetkezőkből . Itália üdvözöl :  térdmagasságban előz egy sárga Ferrari, mintha egy harsány CIAO!-t rikoltana felénk az ország.

 

2. fejezet: Garda-képtár

 

Olaszul az alagutat úgy nevezik: galleria. A Garda-tavat megkerülő csodálatos útvonal felső szakasza, ahol első napi túránkat kezdjük, valóban galériához hasonlatos, találó itt a név. Alagútba ki-becsusszanás, akárhányszor előbukkansz, eléd tesznek egy remekművű festményt. Minden egyes alkalommal, mikor kigurulsz a szabad ég alá, azt gondolod, már nem lehet szebb az eléd táruló látvány – nos, de, egyre szebb lesz. Vizuális multiorgazmus. Mintha egy többezer Csontváry-képből összeállított mozgóképet vetítenének eléd.

 

Az út egyre közelebb kanyarog a vízparthoz: látóhatárodat teljesen kitölti a kékség, amit a szörfözők fehér vitorlás madárrajai, a paragliderek tarka selyem ejtőernyő-sarlói pettyeznek.

 Ilyen érzés lehet a légynek belefulladni egy kehely curacao-likőrbe: csak issza, issza, már tökrészeg a gyönyörűségtől, de nem érdekli, ha beledöglik is, nem lehet abbahagyni. Vagy hasonló élmény lehet egy űrállomásról figyelni azúrkék bolygónkat. Kékszemű szerelmes szemébe bámulni. Belezuhanni fejjel a Vénusz óceánjaiba. Sorolhatnám.

Mikor bakancsunk orra már szinte a víztükröt súrolja, az út hirtelen meredeken felkanyarodik a tavat szegélyező sziklafalra: csermelyekkel átszőtt, hidacskákkal összekötött szűk sziklaszurdokok közé vezet, a fejed fölé tonnás sziklatömbök csüngenek, nyakadat behúzva átsuhansz alattuk, hogy pár másodperccel később újra eléd tárja magát a mélykék tó, immár felülnézetből.

Nem látom, és mégis látom útitársaim arcát, sejtem a széles vigyorokat. Nem felejtem el soha.

 

3. fejezet: Stendhal

Passo San Boldo

Van egy jelenség, Stendhal-szindróma a neve; az íróról nevezték el, aki akárhányszor belépett egy olasz templomba, agyérgörcsöt kapott a gyönyörűségtől, és úgy kellett kivonszolni, hogy a sok szépség nehogy kinyírja.

És ő még csak nem is ült motoron.

Gyanítom, fel kellett volna gumipókozni az ülésre, mert ötpercenkért elájul a látvány-túladagolástól. A mi utazásunk ugyan inkább a természeti, mint az ember alkotta szépségekre koncentrál, de ez a táj bőségesen tele van szórva mindennel, ami szemnek ingere – a motoron ülő ember pedig ezeket a benyomásokat olyan töménységben és változatosságban kapja, mint a kutya, ami kidugja a fejét az autóablakon, hogy szélben leffegő nyelvvel szívhassa magába az illatorgiát.  Itt elsősorban az utas élményéről beszélek; a vezetőnek sokkal inkább kell összpontosítania a szeszélyes kanyarokra, amik nem kis erőfeszítést kívánnak, de annál nagyobb adrenalinlöketet adnak (főleg, ha olyan, egyáltalán nem épp szerpentinekre tervezett országúti cirkálót vezet az ember, mint A. meg R. Ez kicsit olyan, mint goth stílusú lakkcsizmában hegyet mászni. Nem praktikus, de nagyon menő. Főleg, ha nem zuhansz le.)  Harmadik napunk ugyanis a Dolomitok hágóinak bejárásával telik, ezek már ismerősek három évvel ezelőttről, és mégsem, hiszen mindegyik annyira más. Mintha egy terepasztal lenne a vidék, amit egy motoros-figurákat igen kedvelő makettező állított össze, direkt a mi örömünkre.  

Passo Sella , 2240 m, 11 celsius fok

4. fejezet: Flóra

Azok a növények, amiket odahaza cserépben dédelgetünk, télre becibálunk a verandára, meg kartonokkal körbecsomagoljuk, ki ne fagyjanak, itt úgy nőnek, mint a gyom. Hortenzia-sövények szegélyezik az utat. Leander-fasorok a tópartot. Tölgyfányi rododendron árnyékában hűsölve fagyizunk. A sziklafalról kaktuszerdő lóg le. Girbegurba olajfák rázzák kócos, ezüstös leveleiket. Narancsfák zsonglőrködnek sárga labdacsokkal. Láttam egy balkont, amit gyakorlatilag egy citromfa köré építettek fel. A fákon kabócák tanyáznak, amik errefelé nem ciripelnek, hanem láncfűrészelnek, valószínűleg tízezres csoportokban; még konvojunkat is túlüvöltik, pedig az sem halk.

Leander Kills (with it's beauty...)

 A ciprusok kicsit a mi tujáinkra emlékeztetnek, de sokkal-sokkal magasabbra nyúlnak és arisztokratikusan karcsúak (a tuják olyan tahó, szegényember ciprusai).  Nem csoda, hogy Van Gogh úgy szerette őket: mint az orgonasípok, zöld lángoszlopok; izgalmas függőlegeseikkel tagolják a látványt.

A hegyekbe felkapaszkodva pedig a szálas fenyőktől a sziklákba csimpaszkodó törpefenyőkön és virággal pettyezett réteken át kapaszkodunk fel a csupasz sziklafalakig. A dolomitoszlopok  öreg emberekre emlékeztetnek, akikről már lefoszlott minden tetszetős hívság, csak a lényeg maradt - csontok, inak. Szállásunk ablakán is egy ilyen hegycsúcs-apó néz be, sokat figyelem pihenés közben: néha felhőkbe , vagy párába burkolózik, vagy rózsaszín lesz, sárga, majd szürke, napszak szerint, de percről percre is változik – pedig több millió éve áll ott, emberi szemnek látszólag moccanatlanul.

Kilátás a Hotel Nigritella ablakából

 

A hegyi utak kiválóak, nem csak a motorosokat, a túrázókat, a puncimágnes sportautóval közlekedő aranyifjakat és a bicikliseket is vonzzák (utóbbiakról már írtam előző alkalommal, ők a nyaralás-kaland tengelyemről is lelógnak és a mazochista-emberfeletti kategóriába sorolhatók: láttam egy féllábú biciliklist a nyaktörő lejtőn felfelé teperni; egyik lába félcombtól hiányzott, a csonk a vázhoz volt erősítve. Ha valamiért egyszer fel akarnám adni, majd eszembe jut ez az ember.)

Nem is írok erről többet. A szavak hazudnak, pláne leírva; a képek se mutatnak sokat az igazságból, de egy fokkal alkalmasabbak egy táj bemutatására, mint valami ömlengő leírás, amiben olyan elcsépelt kifejezések szerepelnek, hogy: lenyűgöző látkép, földi paradicsomkert satöbbi.

 

5. fejezet: Hála

Estéink pizza, frizzante mellett, és beszélgetés között telnek. Sokat röhögünk, főleg a nap történésein, ezek nem publikusak. Emlékeztetőül a beavatottaknak, címszavakban, lehetnének krimicímek is: „Az ember, aki eleszi az óvodások elől a pirítóst. Miért üres az utasülésem? Jegesmedvék a kikötőben. Cselédszoba, csokibabákkal. Miki és a kettétépett lepedő” – kéretik kiegészíteni, hirtelen ennyi ugrott be. 

Első pizzánk Arco-ban (érdekesség kenyérsütők számára: öregtésztás, 16 órás kelesztésű alappal, isteni volt)

 

A Csapatunk, akikkel csapatunk

Hatalmas ajándék ez az egész, egy kemény év után, és ki tudja, milyen kemény évek előtt. Nem is reméltem ilyesmit. Köszönet a Jóistennek, ha létezik (létezzen!), R-nek, az agytrösztünknek, aki szervezkedett és tűrte (bár morgolódva), hogy állandóan infóért nyaggatjuk, Alíznak, hogy vigyáz rám (nélküle még mindig ott ülnék a hegyen), férjemnek, hogy viszi a seggemet, ahová csak akarom; útitársaimnak, hogy állandóan vidámságra hajlik a kedvük, történjen bármi. Otthonmaradt családtagjaimnak, akik vigyáztak egymásra, fiamnak, aki meg a házra (csak négy virág száradt ki). 

 

Köszönet Szent Kristófnak – vele nem sokkal az utunk előtt találkoztam, egy Hieronymus Bosch kiállításon, festmény képében. Ő az utazók védőszentje. Nagyon szeretett volna valami jót tenni, ezért – mivel drabális termetű volt - a mély víztől parázó zarándokokat hátán cipelte át egy zúgó folyón. Minket is a vállára vett és épségben hazahozott, köszönöm, Kristóf, nagyon megszerettelek, maradjunk ezután is jóba’, jövök egy szentelt gyertyával. 

A Bosch-festmény Szent Kristófja, aki megszólított a tekintetével

 

 

 

6. fejezet: Zarándokok

Az ember, ha útra kel, többféleképpen teheti: van egy tengely, ami a nyaralástól az utazáson át a zarándoklatig vezet. Nyaralni az szeret, aki totális kikapcsolódásra vágyik – befizet egy útra, viszik-hozzák, etetik-itatják, ízek-imák-szerelmek tálcán, közte lábat lógat. Érthető ez is, a mai rohanásban.

Aki utazik, az felfedez. Az utazó nem turista, kilógna kicsit a sorból, a komfortzónájából, cserébe fáradozni, eltévedni is hajlandó. Ebben a fáradozásban akár az extrémig is elmennek egyesek, nekik belefér a Szaharában dűnéket ugrálni át quaddal, vagy az ujjukon csimpaszkodni egy sziklafalon, napi három energiapasztilla ellátmánnyal.

A nyaralásból hűtőmágnest hozol, az utazásból emlékeket, a zarándoklatból egy kicsit más önmagadat – valamit otthagysz, valamit elhozol cserébe.

Mi valahol az arany középúton gurulunk: a motorost szél fújja, bőrig ázik, szétégeti a nap, egy idő után a segge, mindene is megfájdul, többnyire utálja a közlekedés többi résztvevője, ez az egész móka nem is veszélytelen – cserébe övé a szabad láthatár, egy, csak a repüléshez fogható mozgás érzete, bár a pályája félig-meddig kötött (hacsak nem a fentebb említett, szaharai fajta). Nagyon különbözőek, de kissé mind őrült, aki ilyet vállal, nem csoda, hogy üdvözlik egymást, ha összefutnak. Örülök, hogy ismerek párat. 

Arrivederci!

 

Azt hiszem, jófajta zarándoklat volt ez a miénk– én legalábbis úgy érzem, aprófát lehet hasogatni a hátamon, mióta hazaértem. Aztán lehet, hogy holnapra elmúlik...de nem nyomtalanul.

Hát akkor üdvözlet, bolondok, viszlát az úton!

VÉGE

Leltár:

Útitársak: 14

Robi, Alíz, Sanci, Éva, Gyugyu, Angéla, Hínár, Andi, Adrián, Heni, Miki, Bob, Noki és jómagam.

Motor: 8

Kilométer: kb. 2300

Kanyar: számtalan

Pizza: toxikus mennyiségben

Hiányérzet: csak egy dugóhúzó

Fékolaj: annyi neki

Tériszony: heveny

Eufória: maximális.

 

Dolomitok - Motorostúra, 2019

 

I. Előzménytörténet: Egy elsőrendű Idea

Egy hosszú, téli estén R. gróf ősi kastélyának ősi-ősi könyvtárában, az ősi-ősi-ősi fóliánsoktól roskadozó polcok közt üldögél kedvenc karosszékében . A kandallóban táncoló lángnyelvekre mered, szórakozottan vakargatja hű öreg vizslájának fültövét és kedvenc diópálinkáját kortyolgatja - azon morfondírozik, ugyan hova menjen motorozni jövő nyáron.

Hirtelen, halk robajjal összeomlik a kandallóban egy méretes, izzó fahasáb - a parázsból mintha hegyormok, szirtek és szakadékok rajzolódnának ki...

- HÁT PERSZE, DOLOMITOK! - üvölti felpattanva R.

Mángold, a vizsla riadtan nyüszítve ugrik félre. - IDE NEKEM DÉL-TIROLT! ...és persze, vesszen Trianon! - teszi hozzá halkabban, és megigazítván monokliját,  felhörpinti pohara aljáról a nedű maradékát.

A bájos Alyssa grófné épp csak felpillant a hímzőrámája mögül, majd megértőn elmosolyodik és rábólint.

Kint, az istállóban izgatottan felnyerít az éjfekete Yamaha Wild Star.

II. Indulás

R. lelkes útitársakra tesz szert három másik  kalandvágyó motorosházaspár személyében (köztük miránk), azzal pár hónap szervezés, agyalás és egyeztetés után nekivágunk - irány a Keleti-Alpok. Gyorsan átszeljük Nyugat-Magyarországot és Szlovéniát - szelnénk, de R. motorja megmakacsolja magát: irdatlan sokat zabál (egy kilométerrel a benzinkút lehajtója előtt végképp kifogy és csak N. vállába kapaszkodva tudnak begurulni a kútra) és fura fekete füstöt ereget.

Így egy kis parával indul a túra, de végülis szerencsésen (bár némileg kormosan)  elérjük Olaszországot (ezt két dolog jelzi: épp mikor azt gondolom, francba, sehol egy ciprus, meglátom az elsőt; továbbá Paganini márkájú kamionok és  a hülye sztrádakapuk - Itáliában minden autópályaszakaszért külön kell fizetni, nincs matrica. Az még oké, hogy belépésnél az automata ad egy jegyet, de kilépésnél megállsz egy nagy kék kapcsolótábla előtt, amin van ötven bemeneti nyilás a jegynek, kártyának, bankjegyeknek, aprónak, helyi feltöltős kártyának, de talán még óvszert is ad ki, nem tudom - és egy titokzatos, nagy piros gomb, pont olyan, mint amivel atomcsapást szoktak elindítani. Hogy teljes legyen a pánik, a robot közben olaszul magyarázza, hogy mit csinálj. Köszi. Csak szólok, hogy tudjátok előre. Hasonló bénázás folyik a benzinkutaknál is. ) 

Elérjük a hegyeket! Ma vészjóslóan morcos arcát mutatja a vidék, de talán így még lenyűgözőbb. Il Mordoro. A fejünk fölött szinte összeérnek az egyre magasodó bércek, csúcsuknál lila köd gomolyog. A vékony csík, ami az égből látszik, sem túl biztató - le is szakad az eső hamar, csapkod a ménkű a koromfekete boltozat alatt. Wagner imádná.  Az égszakadás nagyját egy benzinkúton vészeljük át (itt iszom az első olasz espresso doppiómat - sajnos, ezek után semmilyen otthoni kávé nem fog ízleni, konstatálom csodálattal és egyben szomorúan).

Esőruha fel, gyerünk tovább. Már csak 100 kilométer, ezt már féllábon is. Ezúttal A. navigációjára bízzuk magunkat. A. utóbb bevallja, ez egy igen kalandvágyó kis kütyü, afféle kínai motoros GPS - talán ezért vezetett fel minket egy kétezer méteres hágóra egyből, mert Kínában az nem méret. Vizes úton. N. Metzeler abroncsai sajnos iszonyatosan csúszkálnak a tócsákban, R. kicsit elküldi a GPS-t szecsuán melegebb tájaira, ahonnan jött ; majd'  800 kilométer megtétele után én is kissé aggódom, de a látvány - passo Rolle, az első hágónk - végül mindenért kárpótol - utólag azt is nagyon tudjuk értékelni, hogy pont a kedvezőtlen időjárás miatt nem volt SENKI a hegyen, de tényleg. Miénk  a pálya, a kanyarok, a táj; csak a miénk.

III . Malvinka

Jó kérdés, hogy egy motoros túra leírásában miért szentelek külön részt egy fonnyadt szállásadónőnek, de útitársaim egyetértettek abban, hogy Malvinka, az egy külön fejezet (egyébként van neki szép hosszú német neve, a Malvinkát N. akasztotta rá , viszont pompásan leírja a személyt). 

A szállásunk gyönyörű helyen, egy Nalles nevű település szélén áll, almáskertek veszik körül, amíg a szem ellát - és addig lát el, míg a tekintet a festői hegyláncba nem ütközik. R. sem gondolhatta a kedvező recenziók alapján, mikor a szobákat lefoglalta, hogy ennek a paradicsomi kertnek is megvan a maga áspiskígyója.

Már érkezésünkkor feltűnt, ahogy vendéglátónk vigyorgó hellómra szúrós pillantással válaszolt (mással sem) de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. A későbbiekben kiderült, hogy míg a többi, sikerrel fegyelmezett rab..ööö vendég kilenckor eltűnik a szobájában, hogy ott vedelje a pezsgőt néma csendben, minket, akik a teraszon szeretnénk elfogyasztani (amúgy tőle vásárolt) sörünket, borunkat az események jóízű kitárgyalása mellett, a csillagos ég alatt, a hölgy mélységes megvetése sújt. A(z egyébként finom) reggelinél súlyosbodott a helyzet: minden  szelet prosciutto, amit a zsömlénkre helyeztünk , hörgést váltott ki belőle; ha N. még egyszer tölteni mert a dzsúszból, Malvinka szeme vérben forgott. Ha a kávégépet kezeltem, jeges pillantása gleccserként folyt végig a hátamon. Mikor este  N. megpróbált talpaspoharakat vételezni, egy sötét sarokból elé toppant a perszóna és kijelentette, hogy az nekünk nem való. Eltörjük a nagy barbár mancsainkkal. Használjuk csak a decis vastagfalúakat.

Nem mi lettünk volna, ha nem gyártunk sorozatban poénokat Malvinka rovására, de azért az efféle viselkedés, mitagadás, szerzett pár kellemetlen percet. Soha nem tudjuk már meg, hogy a hölgy xenofób volt, motorosfób, vagy  mitől savanyodott ilyen  ráncoscitrommá a világ legszebb almáskertjének közepén, de nem is érdekelt: távozáskor a kért összeget centre pontosan pengettük ki, a borravalót pedig eltettük a mindig mosolygós szlovéneknek. 

(R. zseniálisan elegáns bosszút ötlött ki: a szállásról írt netes értékelőjében kiemeli, hogy mennyire szívélyesen fogadják - különösen a külföldi - motorosbandákat a panzióban, minden nap hajnalig tart a hepaj, a szállásadónőt pedig közvetlen, barátságos, mi több, bizalmaskodó modorral lehet kenyérre kenni. Take revenge, like a sir.)

IV. Csak a derű óráit számolom

Második napunk szebb időt nem is ígérhetne: a napsugarak kiszínezik a hegyeket. A táj megunhatatlanul változatos: buja növényzetű völgyekből fenyőerdőkbe kanyarog fel az út, festői kis alpesi falvakon keresztül - az épületek  vagy tipikus német, faerkélyes, virággal ékes, többszintes paraszt- és polgárházak, vagy a keskeny ablakos, fazsalus olasz villák - az eredetileg színnémet Dél-Tirolt 1919-ben csatolták Olaszországhoz, akkor a betelepítések hatására alakult ki ez a vegyes kép ( küzdelmek árán, de a 20-ik század második felére  teljes autonómiát harcolt ki a tartomány, a feliratok kétnyelvűek, a német az első - figyelmébe ajánlanám mindazoknak, akik a Felvidéken feleslegesnek, sőt pofátlanságnak tartják, ha ezt követeljük). A német ház tip-top, geometrikusan elrendezett virágládákkal; az olasz kissé omladozó vakolatú, előtte, padon emberek üldögélnek. A német ház előtt nem üldögél senki, nem ér rá. A rendezettség gyönyörködtető, de kissé félelmetes - ahogy Márai írja, minden Rend mögött ott leselkedik a Rendszer, az pedig az embert sosem szereti.

Ahogy haladunk egyre magasabbra, ütköznek ki - mint egy markáns arcból a pofacsontok -a táj igazi vonásai, a sziklák. A hajtűkanyaroknak köszönhetően mindig más szögből csodálhatod meg ugyanazt a hegyet, a völgyekből hunyorgó tavakat - van jáde-, malachit- és sötét smaragdszínű is - szelíd szemű teheneket, nyaktörően meredek réteken kaszáló embereket. Ennyi alagutat se abszolváltunk még (az egyik nyolc kilométer hosszú volt) - ezeket olaszul Galleriának hívják, amit tökre nem értek, mert itt aztán nincs semmi néznivaló. Ami inkább galéria, azok a viaduktok, amelyek nyitott oldala szédítő szakadékra nyílik, a tetejükről meg néha hóolvadék zúdul alá.

A nap folyamán két hágón is átkelünk - a Passo del Giovo-n és a Passo Gardenán - mindegyik felülmúlja szépségben az előzőt...és hátravan még a hab ezen a sziklatortán, a Stelvio.

V. Stelvio. Relációk.

Péntek reggel a fogmosás mellé kapcsolgatok egy kis olasz tévét - a héten kitört a Stromboli; a helyi tv shop: Donnashopping (röhögök) ; "Turistificazione" - erről szól egy másik riport: Firenze, Velence eredeti lakói lassan teljesen kihalnak a városból, az összes lakást turistáknak adják ki, tarol az airbnb; a boltok helyét átveszik a turistáknak bóvlit áruló kioszkok. A közösség, ami a kultúrát építené, eltűnik, a hely kiürül, kirakattá, múzeummá válik. Meghal. Elszomorodom. Nem ebben veszek-e részt én is?

A Dolomitokra mondhatnád - na, ez mindennek a teteje. Pedig épp ellenkezőleg: mindennek az alja! 65 millió éve egyenes fennsík volt, előtte meg tengerfenék, bizony. Megnyugszom. Airbnb már rég nem lesz, az ember építette út is letörlődik a hegyoldalról, a szavak, amiket most leírok, kavargó csillagpor egy fénysugárban, velem együtt - a hegyek ugyanúgy itt állnak majd, és csak egy egész picit lesznek kopottabbak.

A Stelvio hágó 2757 méterével  a második  legmagasabb hely, amit motorral meg lehet közelíteni Európában (rebesgetik, Franciaországban van még feljebb - majd meglátjuk...). A vezetőtől komoly koncentrációt és tudást igényel nem csupán a brutális emelkedő, hanem a beláthatatlan hajtűkanyarok sora miatt is - ahol gyakran jön szembe másik motor (okés), sportautó (puccos!),  olykor busz (!!) és egyfolytában őrült biciklisták.

Ezek a hihetetlen állóképességel bíró, tarka ruhás, szúnyogalkatú emberek tekernek fel a lejtőn, ahol a motor is felzúg az erőlködéstől, néha kihúznak tömött zsebeikből és a szájukba gyűrnek egy-egy energiafalatot;  lefelé jövet előzik az autókat (ettől áll fel a szembejövő motoros hátán a szőr) és még ott is belepedáloznak, mert az nekik lassú. Szóval, ha úgy gondolod, tettél le valamit az asztalra, amiért felmotoroztál ide ("intermediate keményseggű lettem" - fogalmaz N.) , nézz ezekre a fickókra. (Amúgy is  mindenképp figyelj rájuk, mert hajlamosak kikanyarodni eléd.)

Sandítgattam le a szakadékba, fehérlenek-e vajon ott biciklire tekeredett csontvázak színes poliészter rongycafatjaikban - de nem. Ez szerintem az őrangyalok intenzív munkájának tudható csak be (elképzelem, ahogy az őrangyal reggel megtudja, hogy beosztották a Stelviós műszakba  - felsóhajt és kér még egy doppiót, extra cukorral).

A növényzet a táv felénél elkopik, marad a csupasz szikla és a szédítő meredély látványa - N. a váltóra koncentrál, én, ha figyelek a súlypontom állandó változásaira közben,  nézegethetek lefelé, ha épp merek. Nem mindig merek.

Felérünk, vigyorgunk. Eufória.

Sok itt az őrült. Látok egy fickót, lábát lógázva ül egy kőpárkányon, ahonnan én lekukkantani se. Jön két cseh, Jawa motorokon, még kis, egykerekű utánfutó is van mögéjük biggyesztve. Tapsot kapnak. Foltokban vastag hó az út mellett,a játékos kedvű A. belefekszik és csinál egy júliusi hóangyalt.

Lefelé az út talán még gyönyörűbb, kicsit kevésbé igényes kanyarokkal. A nem igazán hegyi utakra tervezett, hosszú és nehéz járgányok is jól teljesítettek (a csapat háromnegyedének ilyen van) - utólag kiderül, N. vízilova kevesebbet fogyasztott hajtűkanyarokban, mint síkvidéken. Erre varrjá' gombot.

Este pizza, megint.

.

VI. Hazaút

Érzéketlen búcsút véve Malvintól elhagyjuk a vendégházat - a hegyeknek szerencsére nem kell egyből arrivederci-t mondanunk - még két hágóra kanyaroghatunk fel, a Costalungára és a Pordoi-ra. Elhaladunk Carezza-tó mellett is - a legzöldebb színben tündököl, amit csak el tudsz képzelni. (Kigugliztam, a carezza magyarul simogatást jelent - Simoga-tó.)

A környéken ladinok élnek (a régió kb. 4 százalékát képező nemzeti kisebbség) , nekik még legendájuk is fűződik a tóhoz, tündérrel, varázslóval, gyémántokkal meg szivárvánnyal, tehát joggal tekintik magukénak. A ladinok miatt mókásak az útmenti feliratok is, mert mindenféle fura ékezetet használnak (akárcsak mi...) : van pl. patak, amit úgy hívnak: Canal Méz, meg Don't nevű település is.

A két festői hágó után lassan, de lankásodik a táj - már megszoktuk, hogy az égboltból keveset látunk, most pedig kilométerről kilométerre tágul a horizont.

R. motorja viszont egyre betegebb - némi bütykölgetés sem segít rajta, a probléma sajnos nem olyan jellegű, amit egy villáskulccsal a benzinkút mellett fekve meg lehetne oldani. Zsíros, fekete felhőket eregetve hajtunk be egy alagútba, ahol a helyzet eszkalálódik: mind azon imádkozunk, csak egyszer érjünk ki belőle. A mögöttünk hússzal haladó autósok is.

Némi töprengés után arra jutunk, menni kell tovább, amig lehet, ha lerobban, ha nem - ez jó döntésnek bizonyult. R. addig túráztatja, gyötri a rémes hangokat hallató motort, amíg - mint egy kehes macska, ami felköhögi a szőrcsomót - óriási pöffenésekkel megkönnyebbül, és onnantól - ha nem is teljes sebességgel, de haladunk.

Talán a megkönnyebbülés is közrejátszik, de mikor elérjük Szlovéniát, olyan barátságos és kedves országnak tűnik, mintha minden derűt árasztana - Júliai Alpok fehér csúcsai, a harsány zöld rétek, a jellegzetes, létraszerű faalkotmányok, amire a szénát halmozzák a helyiek. Ha a Dolomitok egy tekintélyt parancsoló, szigorú, bölcs öregember, akkor a szlovén Alpok egy barátságosan mosolygó asszony, aki tárt karokkal invitál és étellel kínál.

A szlovén feliratok is viccesek: mintha egy szénanáthás szlovák tüsszentette volna fel őket. Vrednostna kartica. Vrgost. Ptuj. ( Ez a két helységnév olyan, mint mikor a tv-maci fogat mos - vrrrrgost,pptuj.)

Szállásunkat Török panziónak hívják, és bár magyarul nem tudnak, mindenféle más nyelven igen - a személyzet pedig olyan kedves és készséges, hogy megkönnyebbülten sóhajtunk fel.  A buddhista szerzetes derűjével megáldott   Gy. szenszei szabályos szökdécselésbe kezd, megállapítva, hogy ilyet se csinált már rég. Beszerzünk némi kaját és koccintunk, végre normális sörrel - boldogan, hogy mindezt átélhettük, mindenestül.

Innentől már csak a levezető pár száz kilométer hazafelé, és az események feldolgozása vár ránk.

Az utazás nem ér véget, mikor belépsz otthonod ajtaján, az élmények beépültek, maradnak, meghatároznak,  míg élsz.  És előttünk még a motoros szezon fele, messze még, mikor a nappalok észrevehetően rövidülni kezdenek... 

 ...amikoris R. könyvtárába vonul, hogy karosszékében ülve, kezét hű, öreg vizslája fején nyugtatva, kedvenc diópálinkáját kortyolgatva azon morfondírozzon, ugyan hova menjen motorozni jövő nyáron.

Leltár:
- motor: 4
- ember: 8
- megtett kilométer: kb. 2500
- hágó: tucatnyi
- legmagasabb elért pont: 2757 m. Stelvio
- technikai malőr: 1
- szerencsés végkifejlet: sorozatosan
- elázás: 2
- hajtűkanyarok száma: megszámlálhatatlan
- röhögés: minden lehetséges alkalommal
- pizza: túl sokszor
- lenyűgöző látványok okozta légzéskimaradás: állandóan
- kaland: 1 óriási.